A KÖTŐDÉS
GYÖKEREI ÉS A KAPCSOLATKÉSZSÉG FEJLŐDÉSÉNEK 6 SZAKASZA
(Gordon Neufeld könyve és Brouwer Pálhegyi Krisztina cikke alapján)
Mi a kötődés? Egyszerűen megfogalmazva egy olyan vonzerő, mely két
testet egymáshoz húz. Akár fizikai, akár elektromos, akár kémiai formában
mutatkozik meg, ez az univerzumban létező legjelentősebb erő. A
mindennapi életben természetes dolognak tekintjük. Ez tart meg minket a földön,
és tartja egyben a testünket. Ez köti össze az atom részecskéit is, illetve
tartja körpályán a Nap körül keringő bolygókat.
A pszichológiában a kötődés áll a kapcsolatok és a társadalmi működés
középpontjában. Az emberek világában a kötődés a közelség és a
kapcsolatok keresése és megőrzése – fizikai, viselkedési, érzelmi és lelki
értelemben véve. Az anyagi világban láthatatlan, mégis alapvető, lényegi
fontosságú a létezésünk szempontjából. A család nem lehet meg nélküle.
És ha semmibe vesszük ezt a megkérdőjelezhetetlen törvényt, akkor bajba
kerülünk.
A kötődés teremtményei vagyunk, akár tudatában vagyunk ennek, akár
nem. Ideális esetben nem kell, hogy tudatossá váljunk rá, mert valójában ennek
az erőnek olyan természetesnek kellene lennie számunkra, mint ahogyan a
gravitáció a földön tart minket, ahogyan a bolygók körpályán mozognak, és ahogy
az iránytű az északi sark felé mutat. Nem kell megértenünk a kötődést, és még
arról sem kell tudnunk, hogy létezik. Enélkül is élvezhetjük a működésének és
erejének az áldásait, éppúgy, ahogy nem kell megértenünk a számítógép működési
elvét ahhoz, hogy használjuk. Csak amikor a dolgok kisiklanak, akkor van ilyen
tudásra szükségünk.
Elsősorban a kötődés az, ami összehangolja a gyermek és a szülő
ösztöneit. Ameddig a kötődés működik, addig megengedhetjük magunknak, hogy
egyszerűen csak kövessük az ösztöneinket – mégpedig automatikusan és gondolkodás
nélkül. Amikor azonban a kötődés kizökken a normális menetéből, akkor ez
történik az ösztöneinkkel is. Szerencsére, ha tudatosítjuk, mi ment tönkre,
akkor helyre is tudjuk ezt állítani.
Miért kell tudatossá tenni a kötődést manapság? Azért, mert nem olyan
világban élünk, ahol természetesnek vehetjük a működését. A társadalom már
nem teremt olyan körülményeket, amely támogatná a gyermekek természetes
kötődését a róluk gondoskodó felnőttekhez. Kötődés szempontjából a táradalom,
amelyben élünk, történelmileg példátlan erodálódást eredményezett.
Ahhoz, hogy visszataláljunk a természetes szülő-gyermek kötődéshez, amely a
legjobban szolgálja a gyermek egészséges fejlődését, feltétlenül szükséges,
hogy tisztában legyünk a kötődés dinamikájával.
Az egyre fokozódó kulturális zűrzavar világában a kötődés tudatosítása talán
a legfontosabb tudás, amit a szülő birtokolhat. De nem elég külső
szemlélőként megértenünk a kötődést. Belülről is meg kell ismernünk. És
a kétféle tudást – a róla szerzett ismeretet és a személyes tapasztalatot –
egyesítenünk kell. Vagyis a kötődést a zsigereinkben kell éreznünk.
A kötődés a létezésünk lényege, de természetéből fakadóan nem
tudatosul bennünk. Úgy szeretünk magunkra tekinteni, mint intellektuális
teremtményekre, és mégis, az agyunk gondolkodásért felelős része csak egy
vékony réteg. Ezzel szemben sokkal nagyobb az az agyi hálózat, mely a
kötődésért felelős lelki dinamikát szolgálja. Ez az apparátus – melyet
találóan kötődő agynak neveznek – az az agyterület, ahol nem tudatos érzéseink
és ösztöneink laknak. Az agynak ez a része nem csupán az emberekre
jellemző. de csak az ember képes arra, hogy tudatosítsa a kötődési folyamatot.
A fiatal, fejlődő emberi lény lelki életében – és ha őszinték akarunk
lenni, akkor a felnőttekében is – a kötődés a legfontosabb. A gyerekek
számára pedig elengedhetetlen. Mivel képtelenek egyedül funkcionálni, ezért
kötődniük kell egy felnőtthöz. A méhen belüli fizikai kötődés nélkülözhetetlen,
amíg a magzat el nem éri az életképességnek azt a fokát, amikor megszülethet.
Hasonlóképpen a gyermekeinknek érzelmileg is kötődniük kell hozzánk, amíg
képesek nem lesznek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, önállóan
tudjanak gondolkodni és dönteni, és a saját kezükbe tudják venni az életük
irányítását.
A kötődés kialakulásának első lépése, hogy a gyerek keres magának egy
tájékozódási pontot, ez lesz az a személy, akihez kötődik. Addig, amíg a
gyermek meg tudja határozni a helyzetét ehhez a tájékozódási ponthoz
viszonyítva, nem érzi magát elveszettnek. Működésbe lépett ösztönei
innentől kezdve arra késztetik, hogy mindig a tájékozódási pont közelében
legyen. A kötődés képessé teszi a gyermeket arra, hogy együtt „utazzon” a
felnőttekkel, akik – legalábbis az ő szemében – nála jóval ügyesebben
tájékozódnak és ismerik ki magukat a világban.
A gyermekek attól félnek a legjobban, hogy elvesznek. Számukra
elveszettnek lenni annyit tesz, hogy elveszítik a kapcsolatot a tájékozódási
pontjukkal. A tájékozódási űr, vagyis az a helyzet, amikor nem találunk
senkit, illetve semmit, aki orientálna, eligazítana bennünket, teljes
mértékben elviselhetetlen az emberi agy számára. Még a felnőttek is, akik
aránylag képesek az önálló tájékozódásra és a világ dolgaiban való eligazodásra,
ugyancsak valamelyest elveszettnek érzik magukat, amikor nincsenek kapcsolatban
azzal a személlyel, aki az életükben a tájékozódási pont szerepét tölti be. Ha
mi, felnőttek átélhetjük a dezorientáció élményét, akkor képzeljük el, hogy
a gyermekek mennyire elveszettnek érzik magukat hasonló helyzetben.
A tájékozódás szükséglete ugyanakkor nem csupán fizikai jellegű.
Az emberi fejlődés szempontjából ugyanilyen elengedhetetlen a lelki
tájékozódás. Ahogy nő a gyermek, egyre nagyobb lesz a szüksége arra, hogy tudja,
ki is ő valójában, mi az, ami valóságos, mi az, ami jó, miért történnek a
dolgok, és mit jelentenek. Ha kudarcot vall a tájékozódásban, akkor
dezorientált lesz, vagyis tanácstalan és zavart, lelkileg elveszett.
Agyunk pedig úgy van beprogramozva, hogy szinte bármit elkövet, csak hogy
elkerülje ezt az állapotot. A gyerekek egyáltalán nem képesek egyedül, önállóan
tájékozódni. Segítségre szorulnak.
A kötődésnek hat módját különböztetjük meg, melyek kulcsot adnak a
kezünkbe, hogy megértsük a gyermekeink viselkedését – és gyakran a sajátunkat
is. A kötődés formái az egyszerűbbtől az összetettebbig sorban alakulnak ki.
Bármelyik szakaszban akadtunk is el, abban a formában leszünk képesek felnőttként
is kötődni, ami sokszor a legkezdetlegesebb. De ha tudatosítjuk az
elakadásainkat, akkor fel tudjuk magunkat nevelni ebből a szempontból is, és a
kötődés és kapcsolódás egyre mélyebb formáit megélni.
Ideális
esetben egy gyerek a kapcsolatkészség mind a hat fejlődési szakaszán már élete első hat éve alatt végigjut, és
mire iskolába kerül, már a legmélyebb szinten képes kötődni.
A
kapcsolatkészség fejlődési folyamatát agyunkban a limbikus
rendszer irányítja, az érzelmi agy; ez is
szívügy tehát. Az érzelmi érettséggel függ össze, nem a logikus gondolkodással.
A folyamat szemléltetéséhez a fejlődő növény analógiáját használjuk:
A hajtások
helyén lévő nyilak azt jelentik, hogy fejlődésben van, még
növekszik. Amit látunk belőle, az csak a föld fölötti rész. A legfontosabb
rész pont az, amit nem látunk. Nem az a
fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy
viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni
jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán
lényeges, az belül zajlik.
A gyerekeknek
először az értük felelős felnőttekbe
kellene belegyökerezniük. A kötődésük “gyökerein” keresztül kellene magukba
szívniuk az éretté fejlődéshez szükséges lelki-szellemi tápanyagokat. Ezért
olyan fontosak a kötődés gyökerei a nevelésben!
Az egyre
mélyebb és egyre sebezhetőbb kapcsolatra való képesség hat fejlődési szakasza:
1. Kötődés az
érzékszervek útján: TESTKÖZEL, fizikai kontaktus
Aki már
olvasott a kötődéselméletről, biztosan hallotta Konrad Lorenz (1935), John
Bowlby (1944, 1956), és Harry Harlow (1958) nevét.
Mind a hárman
a kapcsolatkészség első fejlődési
szakaszát, az érzékszervek útján való kötődést tanulmányozták. Azokhoz,
akikhez kötődünk, szívesen vagyunk az érzékszerveinkkel is érzékelhető
közelségben: szívesen látjuk, halljuk,
tapintjuk és szagoljuk őket.
Már az
újszülött is addig keres a szemével, amíg meg nem látja anya arcát és szemét. Anya
tekintete jelenti számára az első biztos bázist. Másfelé is nézeget, de a
tekintete mindig visszatér, és megkeresi anya tekintetét. Kezdetben nagyon
fontos a babának, hogy testközelben
maradjon. A reflexei is a fizikai kontaktust szolgálják. A kapaszkodó és a szopóreflex is kötődő reflex.
A fizikai kontaktus minden további
kötődési forma alapja.
Korunk egyik
újdonsága a kötődés technológiája:
feltaláltuk, hogy lehetünk éjjel-nappal kontaktusban bárkivel, aki számít.
Először a telefon könnyítette meg a közelség nélküli kontaktust. Ma már
magunknál hordjuk a mobilunkat. A kötődés az a hajtóerő bennünk, ami miatt el akarjuk érni
egymást. De annyira eluralkodott ez a
virtuális kapcsolódási forma, hogy a legtöbben felkelés után először az
üzeneteiket nézik meg. Első a kontaktus. Csak utána reggeliznek.
Valamikor a
20. század derekán érdekes vita folyt erről Freud és Harlow között.
Freud azt állította, hogy az ennivaló a legfontosabb, Harlow viszont azt mondta,
hogy dehogy is! A kontaktus a legfontosabb!
Kipróbálta majmokon.
Stresszes helyzetbe hozta őket, és megnézte, hol keresnek menedéket a stressz elől. És persze a kontaktust választották, nem az ennivalót (1958). A majmok is
szeretik a hasukat, de az ennivalónál is fontosabb nekik a kontaktus.
A legtöbb
embernek is. Ezért nézegetjük az üzeneteinket (kontaktus) már reggeli
előtt. És aztán csodálkozunk, hogy amikor a gyerekeink rászabadulnak az elektronikus kapcsolattartásra, akkor
függővé válnak. A kapcsolódás terén még éretlen gyerekek nem tudnak
uralkodni magukon, ha mindig a kezük ügyében van egy eszköz, amelyen bármikor
érintkezésbe léphetnek egymással.
Ez volt a
kapcsolódás legegyszerűbb módja: kötődés az érzékszerveken keresztül. Arról
szól, hogy minden áron kontaktusban akarunk lenni egymással. Az első életévben ez az egyetlen mód, ahogy a
kisbaba kötődni tud. Mindennek az alapja, de csak az első a
kapcsolatkészség hat fejlődési szakasza közül.
2. Kötődés a
HASONLÓSÁG, az utánzás útján
A második életévben, amikor a kicsi már önállóan tud helyet változtatni, a kapcsolódás új módja bukkan fel: a
HASONLÓSÁG (utánzás) útján való kötődés. A kis totyogó figyelmét
mindennél jobban leköti, hogy olyan
legyen, mint azok, akikhez kötődik.
Ha egy
szuperhőshöz kötődik, akkor a szuperhőst utánozza. Ha Apához, akkor őt
kezdi utánozni. Néha egész kínos, amikor a gyerekeink utánoznak minket. Oda
kell figyelni, milyen szavakat használunk, mert a gyerekeink mindent
kimondanak. Miközben együtt vagyunk, figyelnek és másolnak; azzal
foglalkoznak, hogy hasonlítsanak hozzánk.
Így tanulnak
meg a nyelvünkön beszélni. Mi a nyelvtanulás titka? Nagyon egyszerű. Úgy beszélünk, mint azok, akikhez kötődünk.
Utánzással tanuljuk a nyelvet – hogy olyanok legyünk, mint azok, akikhez
közelebb akarunk kerülni. Ha ezt megértjük, a pedagógiánk is megváltozik.
Miért
csökkent drasztikusan az elmúlt évtizedekben a serdülők szókincse és
szövegértése? Mert a gyerekek annak a beszédét veszik át, attól tanulják
meg a nyelvet, akit tájékozódási pontnak
tekintenek, mert hasonlítani szeretnének hozzá. És a nyelv a gondolkodás alapja. Ha a gyerekek nem a szülőkhöz,
felnőttekhez, hanem egymáshoz kötődnek, hogy fognak beszélni és gondolkodni?
Ahogy a társaik. Akkor pedig semmi nem indítja őket a fejlődés irányába.
Az előző generáció kultúráját kellene előbb átvenniük (ezért járatjuk őket
iskolába), hogy azután ők is hozzátegyék a saját gyümölcseiket. De
a tanulás nem megy parancsszóra. A gyerekek azokhoz próbálnak hasonlítani,
akikhez kötődnek.
A hasonlóság
útján való kötődés már a második életévben működik. De a kapcsolatkészség
fejlődésének ez még mindig csak a kezdete.
3. Kötődés az
ÖSSZETARTOZÁS és a LOJALITÁS útján
Mire a gyerek
a harmadik évébe lép, úgy akar közel
kerülni, hogy minél inkább kisajátít.
Az én anyukám!
Nem állhat közénk senki és semmi! Különösen nem az a kis jövevény, aki csak
most érkezett, üvölt és büdös, mégis mindenki körülötte ugrál. Az én anyukám
senki másé nem lehet! Ha nem lehet olyan, mint Anya és Apa, akkor legalább
szeretne velük összetartozni.
A hároméves –
és az ő szintjén rekedt felnőtt – értékítéletét
az határozza meg, hogy kihez tartozik. Azon még nem gondolkodik, hogy mi a
helyes és mi a helytelen. Amire a
szeretett személy rábólint, arra ő is rábólint. Azt fogadja el, amit az
övéi mondanak, ami pedig ettől eltér, azt elutasítja.
A hároméves kiáll azok mellett, akikhez
kötődik, mások ellenében is: ez a lojalitás. Sok kamasz ezért nem szól, ha
a társa veszélyes dolgokat próbálgat. Akinek a szemében a jó kapcsolat a
lojalitással egyenlő, az nem árulja el, mit tesz a barátja, akkor sem, ha ezzel
menthetné meg. Aki így kötődik, az hajlamos
gondolkodás nélkül engedelmeskedni azoknak, akikkel
összetartozik.
A „törzsi” gondolkodás jellemző a
háromévesekre: vagyunk mi, és vannak a mások. A mieink a jók, a mások pedig a
rosszak. Az a legjobb ország, amelyikben mi születtünk, és az a legjobb csapat,
amelyiknek mi drukkolunk. Ez a mentalitás az oka, hogy mérkőzés után az
ellenfelek drukkerei ripityára verik egymást, és ez van a szélsőséges
nacionalizmus hátterében is.
Megrekedtek a
háromévesek szintjén. Emberek emiatt képesek faji, vallási, nemzeti vagy
politikai hovatartozás alapján, és bármilyen csoportba tartozás vagy nem
tartozás alapján szeretni vagy gyűlölni egymást. A kötődés erői néha
egészen sötét formában mutatkoznak meg, de ezek is a kötődő ösztön termékei. Ha
a fejlődése félúton megreked, ijesztő dolgokat produkál.
Koruktól
függetlenül a kötődésnek csak ezen
az első három szintjén élik meg a kapcsolataikat azok a gyerekek,
akik az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kötődnek. Együtt akarnak lenni:
minden eszközzel keresik a kontaktust, és amikor csak tehetik, egymással
lógnak. Utánozzák egymást:
egymás stílusában járnak és beszélnek. Összetartanak: nem árulják el egymást, igazat adnak egymásnak,
kiállnak egymásért.
A deviáns
fiatalokra különösen jellemzőek ezek a motívumok. A magatartásuk nagy részét
meg lehet magyarázni a primitívebb kötődési formákkal. A hároméves
nevelését viszont megkönnyíti, ha kicsi szívének minden szenvedélyével egyet
akar érteni velünk, csak azért, mert hozzánk tartozik. Az önkéntes engedelmesség külön ösztökélés nélkül hullik az ölünkbe ilyenkor
– persze, csak ha mi vagyunk azok, akihez a gyerekünk kötődik.
Kétéves
korában még egyetlen porcikája sem vágyott engedelmességre. A dackorszak idején
a jó kapcsolat még nem ösztönzi engedelmességre a gyerekeket. Az egy- és
kétéves csak hozzád akar bújni, és csak olyan szeretne lenni, mint te. Az
engedelmesség megszületésére várnod kell. Aki ezt nem tudja, szorgalmasan fenyíti
a dacos kétévesét, pedig csak a kapcsolatot kellene táplálni, és meg kellene
várni, hogy megjelenjen a kötődés zöld kis gyümölcskezdeménye: a belülről fakadó engedelmesség hároméves kor
tájékán. Amikor a fejlődés feltételei adottak, a kötődés gyökerei tovább
fejlődnek a mélyebb kapcsolódási formák irányába.
4. Kötődés a
FONTOSSÁG útján
A negyedik életév folyamán a gyerek
rájön, hogy Anya és Apa azzal foglalkozik, amit vagy akit fontosnak tart. Ekkor születik az egész életünket végigkísérő vágy, hogy fontosak legyünk, sokat
jelentsünk valakinek. Akkor érezzük magunkat közel valakihez, ha jelét adja, hogy számítunk neki, és jókat
gondol rólunk.
Amikor
arról mesélünk a négyévesünknek, hogy mennyire vártuk, hogy megszülessen,
újra meg újra hallani akarja ezeket a történeteket. Ha apró jelekkel is
kifejezzük a fontosságát (például azzal, hogy odafigyelünk rá, amikor mond
valamit, nem felejtjük el, amit ígértünk), madarat lehet vele fogatni.
A négyéves azt akarja, hogy nagyra értékeld, gondolj
rá, sőt, sok jót gondolj felőle, mert ebből érti meg, hogy közel vagytok
egymáshoz. Ezért olyan könnyű a négyévesekkel: a kedvünkben akarnak járni. A négyéves igyekszik megfelelni annak, akihez kötődik, mert úgy érzi, ezen az
úton kerülhet még közelebb. Azt hiszi, hogy ha „jó” lesz a kedvedért, akkor
többet fog jelenteni, értékesebb lesz a számodra.
A feltétel
nélküli szeretet még felfoghatatlan a számára ezen a szinten – ki akarja érdemelni, hogy fontos neked.
Milyen sokan tartunk itt felnőttként is!
A négyéves úgy
próbálja a szeretteit boldog közelségben tartani, ha megfelel az
elvárásaiknak. Jól akar viselkedni a
kedvedért. A jóságra való törekvés, a jó szándék nem a jutalmazás és a
büntetés eredménye. Belülről fakad, a jó kapcsolat közegében, amikor elérkezik az
ideje. A négyéves leolvassa az arcodról,
és kiolvassa a viselkedésedből az értékítéletedet és az elvárásaidat.
Keresi a jeleket, hogy fontos-e neked. Mindent megtesz, hogy az legyen. És fáj neki minden jel, ami arra mutat, hogy
nem számít annyit, mint más dolgok az életedben.
De ha minden
jól megy, és még mindig biztonságot nyújt számára a kapcsolat, a kötődés
gyökerei mélyebbre merészkednek.
5. Kötődés az
ÉRZELMI SZERETET útján
Valamikor az ötödik évben a limbikus rendszer
(az érzelmi agy), ami kezdettől fogva vezérelte a kötődést, kiengedi a fékeket. Az érzelmi zsilip
kinyílik, és az ötéves kis lelkéből
óriási erővel törnek elő a forró érzelmek. Így jön el a kapcsolatkészség
ötödik fejlődési szakasza, az érzelmi
„SZERETET” útján való kötődés. A gyerek ekkor a szívét is odaadja azoknak, akikhez kötődik. A „szeretet” szót
használtam. Sokféle szeretet van, itt most az érzelmi intimitásról beszélek: amikor valaki a szívét is odaadja
annak, aki fontos a számára.
A
kapcsolatkészség fejlődési folyamatában ez nagyon lényeges mozzanat. Ha a
gyerekünk öt év körüli és rendben zajlik az érzelmi fejlődése, akkor észre
fogjuk venni ennek a korszaknak a félreérthetetlen jeleit. Most egész
másképp mondja ki, hogy „szeretlek”. Ha a családban nem szégyelljük kimondani,
akkor a gyerekek is mondják, mert utánoznak minket. De az ötévesnek, életében először, forró érzelmek vannak a
szavai mögött.
Előfordul,
hogy szülőktől megkérdezem: „Mikor adta neked a szívét a gyereked? Mikor mondta
ki érzéssel, hogy szeretlek? Mikor rajzolt szíveket?” Nem mindig tudják, hogy
miről beszélek.
A nehezen kezelhető kamaszok életében nem
történt még olyan, hogy odaadták volna a szívüket az apukájuknak vagy
az anyukájuknak. Jó hír, hogy soha
nem késő. Rossz hír viszont, hogy nem
igazán tudunk hatni egy olyan gyerekre, aki nem adta nekünk a szívét. Nem
tudjuk tanítani, nem tudjuk vezetni, nem tudjuk átadni neki az értékrendünket,
amíg nem a miénk a szíve.
Ha továbbra
is biztonságot nyújt a kapcsolat, akkor, mire a gyerekünk hat éves lesz, a kapcsolódásnak
egy még ennél is mélyebb és kockázatosabb szintjére merészkednek a kötődés
gyökerei.
6. Kötődés a
MÉLY ISMERET útján: az „ismerni és ismerve lenni” élménye, lelki intimitás
Hatévesünk minden titkát meg akarja
osztani azokkal, akikhez kötődik. Mindent, ami
benne van. Rájön, hogy ahhoz lehetünk
igazán közel, akivel teljesen ismerjük egymást. Úgy, hogy semmi
rejtegetnivalónk nincs egymás előtt. A hatéves azt akarja, hogy a belső világát is lássa, hallja és értse
az, akihez kötődik.
A lelki közelség (pszichológiai intimitás)
szintjén nem elég, ha csak kívülről lát
és hall minket valaki. Arra vágyunk, hogy egészen ismerjen, belülről is.
Amikor a gyerekünk már így is tud kötődni, akkor a titkait is megosztja azzal,
akihez igazán közel akar kerülni.
A házasságban
is így kellene, hogy legyen. Akkor állunk igazán közel egymáshoz, ha a lelki
intimitás is megvan közöttünk. Így élhetjük át, hogy az a másik ember olyannak ismer, amilyen
vagyok. Nem kell előtte megjátszanom magam, nem kell rejtegetnem a szégyenletes
dolgokat. Ismer, és mégis szeret. Ez
az „ismerni és ismerve lenni” élménye, amiben akkor lehet részünk, ha tudunk mély és kockázatos szinten is kapcsolódni.
A feltétel
nélküli szeretet másképp nem is jut el hozzánk. Mindannyian a mély megismerés, a meghitt bizalmi kapcsolat,
lehetőségével születünk. Emberi mivoltunk, az emberi
potenciál része ez, mert társas lények
vagyunk.
A kapcsolódás
ezen a szinten már nagyon kockázatos.
Nem mindenkinek van olyan embere, akivel ilyen fokú bizalmi kapcsolat
lehetséges.
A gyerekeknek
először az értük felelős felnőttekkel való kapcsolatban kellene bejárniuk a
kapcsolatkészség kibontakozásának mind a hat szintjét. És már az iskolába lépés
előtt, évekkel a kamaszkor előtt át kellene élniük a legmélyebb szintű
kötődést, a bizalmi kapcsolatot a feltétel nélküli szeretetünk nyújtotta
biztonságban. Borzasztó fontos volna, hogy legyen
saját élményük egy igazi és mély kapcsolatról, mielőtt bekerülnek a dzsungelbe:
egy 25-30 fős kortárscsoportba.
A kapcsolat az a lelki anyaméh, amelyen
belül egy gyerek önálló és érett
személyiséggé, virágzó és gyümölcstermő emberré tud fejlődni. Minél mélyebb
szinteken tud hozzánk kötődni, annál nyitottabb felénk, annál jobban érdekli,
amit mondunk, és annál inkább tudunk rá hatni.
Ha
biztonságos számára a hozzánk fűződő kapcsolat, előbb-utóbb magától bele fog
esni az egyre mélyebb kötődésbe. Miközben fejlődik, spontán „szerelembe esik”
velünk. Ha mégsem így történik, annak oka van. A természetes folyamatot valami
megakadályozza.