A KÖTŐDÉS GYÖKEREI ÉS A KAPCSOLATKÉSZSÉG FEJLŐDÉSÉNEK 6 SZAKASZA

A KÖTŐDÉS GYÖKEREI ÉS A KAPCSOLATKÉSZSÉG FEJLŐDÉSÉNEK 6 SZAKASZA

(Gordon Neufeld könyve és Brouwer Pálhegyi Krisztina cikke alapján)

Mi a kötődés? Egyszerűen megfogalmazva egy olyan vonzerő, mely két testet egymáshoz húz. Akár fizikai, akár elektromos, akár kémiai formában mutatkozik meg, ez az univerzumban létező legjelentősebb erő. A mindennapi életben természetes dolognak tekintjük. Ez tart meg minket a földön, és tartja egyben a testünket. Ez köti össze az atom részecskéit is, illetve tartja körpályán a Nap körül keringő bolygókat.

A pszichológiában a kötődés áll a kapcsolatok és a társadalmi működés középpontjában. Az emberek világában a kötődés a közelség és a kapcsolatok keresése és megőrzése – fizikai, viselkedési, érzelmi és lelki értelemben véve. Az anyagi világban láthatatlan, mégis alapvető, lényegi fontosságú a létezésünk szempontjából. A család nem lehet meg nélküle. És ha semmibe vesszük ezt a megkérdőjelezhetetlen törvényt, akkor bajba kerülünk.

A kötődés teremtményei vagyunk, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ideális esetben nem kell, hogy tudatossá váljunk rá, mert valójában ennek az erőnek olyan természetesnek kellene lennie számunkra, mint ahogyan a gravitáció a földön tart minket, ahogyan a bolygók körpályán mozognak, és ahogy az iránytű az északi sark felé mutat. Nem kell megértenünk a kötődést, és még arról sem kell tudnunk, hogy létezik. Enélkül is élvezhetjük a működésének és erejének az áldásait, éppúgy, ahogy nem kell megértenünk a számítógép működési elvét ahhoz, hogy használjuk. Csak amikor a dolgok kisiklanak, akkor van ilyen tudásra szükségünk.

Elsősorban a kötődés az, ami összehangolja a gyermek és a szülő ösztöneit. Ameddig a kötődés működik, addig megengedhetjük magunknak, hogy egyszerűen csak kövessük az ösztöneinket – mégpedig automatikusan és gondolkodás nélkül. Amikor azonban a kötődés kizökken a normális menetéből, akkor ez történik az ösztöneinkkel is. Szerencsére, ha tudatosítjuk, mi ment tönkre, akkor helyre is tudjuk ezt állítani.

Miért kell tudatossá tenni a kötődést manapság? Azért, mert nem olyan világban élünk, ahol természetesnek vehetjük a működését. A társadalom már nem teremt olyan körülményeket, amely támogatná a gyermekek természetes kötődését a róluk gondoskodó felnőttekhez. Kötődés szempontjából a táradalom, amelyben élünk, történelmileg példátlan erodálódást eredményezett. Ahhoz, hogy visszataláljunk a természetes szülő-gyermek kötődéshez, amely a legjobban szolgálja a gyermek egészséges fejlődését, feltétlenül szükséges, hogy tisztában legyünk a kötődés dinamikájával.

Az egyre fokozódó kulturális zűrzavar világában a kötődés tudatosítása talán a legfontosabb tudás, amit a szülő birtokolhat. De nem elég külső szemlélőként megértenünk a kötődést. Belülről is meg kell ismernünk. És a kétféle tudást – a róla szerzett ismeretet és a személyes tapasztalatot – egyesítenünk kell. Vagyis a kötődést a zsigereinkben kell éreznünk.

A kötődés a létezésünk lényege, de természetéből fakadóan nem tudatosul bennünk. Úgy szeretünk magunkra tekinteni, mint intellektuális teremtményekre, és mégis, az agyunk gondolkodásért felelős része csak egy vékony réteg. Ezzel szemben sokkal nagyobb az az agyi hálózat, mely a kötődésért felelős lelki dinamikát szolgálja. Ez az apparátus – melyet találóan kötődő agynak neveznek – az az agyterület, ahol nem tudatos érzéseink és ösztöneink laknak. Az agynak ez a része nem csupán az emberekre jellemző. de csak az ember képes arra, hogy tudatosítsa a kötődési folyamatot.

A fiatal, fejlődő emberi lény lelki életében – és ha őszinték akarunk lenni, akkor a felnőttekében is – a kötődés a legfontosabb. A gyerekek számára pedig elengedhetetlen. Mivel képtelenek egyedül funkcionálni, ezért kötődniük kell egy felnőtthöz. A méhen belüli fizikai kötődés nélkülözhetetlen, amíg a magzat el nem éri az életképességnek azt a fokát, amikor megszülethet. Hasonlóképpen a gyermekeinknek érzelmileg is kötődniük kell hozzánk, amíg képesek nem lesznek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, önállóan tudjanak gondolkodni és dönteni, és a saját kezükbe tudják venni az életük irányítását.

A kötődés kialakulásának első lépése, hogy a gyerek keres magának egy tájékozódási pontot, ez lesz az a személy, akihez kötődik. Addig, amíg a gyermek meg tudja határozni a helyzetét ehhez a tájékozódási ponthoz viszonyítva, nem érzi magát elveszettnek. Működésbe lépett ösztönei innentől kezdve arra késztetik, hogy mindig a tájékozódási pont közelében legyen. A kötődés képessé teszi a gyermeket arra, hogy együtt „utazzon” a felnőttekkel, akik – legalábbis az ő szemében – nála jóval ügyesebben tájékozódnak és ismerik ki magukat a világban.

A gyermekek attól félnek a legjobban, hogy elvesznek. Számukra elveszettnek lenni annyit tesz, hogy elveszítik a kapcsolatot a tájékozódási pontjukkal. A tájékozódási űr, vagyis az a helyzet, amikor nem találunk senkit, illetve semmit, aki orientálna, eligazítana bennünket, teljes mértékben elviselhetetlen az emberi agy számára. Még a felnőttek is, akik aránylag képesek az önálló tájékozódásra és a világ dolgaiban való eligazodásra, ugyancsak valamelyest elveszettnek érzik magukat, amikor nincsenek kapcsolatban azzal a személlyel, aki az életükben a tájékozódási pont szerepét tölti be. Ha mi, felnőttek átélhetjük a dezorientáció élményét, akkor képzeljük el, hogy a gyermekek mennyire elveszettnek érzik magukat hasonló helyzetben.

A tájékozódás szükséglete ugyanakkor nem csupán fizikai jellegű. Az emberi fejlődés szempontjából ugyanilyen elengedhetetlen a lelki tájékozódás. Ahogy nő a gyermek, egyre nagyobb lesz a szüksége arra, hogy tudja, ki is ő valójában, mi az, ami valóságos, mi az, ami jó, miért történnek a dolgok, és mit jelentenek. Ha kudarcot vall a tájékozódásban, akkor dezorientált lesz, vagyis tanácstalan és zavart, lelkileg elveszett. Agyunk pedig úgy van beprogramozva, hogy szinte bármit elkövet, csak hogy elkerülje ezt az állapotot. A gyerekek egyáltalán nem képesek egyedül, önállóan tájékozódni. Segítségre szorulnak.

A kötődésnek hat módját különböztetjük meg, melyek kulcsot adnak a kezünkbe, hogy megértsük a gyermekeink viselkedését – és gyakran a sajátunkat is. A kötődés formái az egyszerűbbtől az összetettebbig sorban alakulnak ki. Bármelyik szakaszban akadtunk is el, abban a formában leszünk képesek felnőttként is kötődni, ami sokszor a legkezdetlegesebb. De ha tudatosítjuk az elakadásainkat, akkor fel tudjuk magunkat nevelni ebből a szempontból is, és a kötődés és kapcsolódás egyre mélyebb formáit megélni.

Ideális esetben egy gyerek a kapcsolatkészség mind a hat fejlődési szakaszán már élete első hat éve alatt végigjut, és mire iskolába kerül, már a legmélyebb szinten képes kötődni.

A kapcsolatkészség fejlődési folyamatát agyunkban a limbikus rendszer irányítja, az érzelmi agy; ez is szívügy tehát. Az érzelmi érettséggel függ össze, nem a logikus gondolkodással. A folyamat szemléltetéséhez a fejlődő növény analógiáját használjuk:

A hajtások helyén lévő nyilak azt jelentik, hogy fejlődésben van, még növekszik. Amit látunk belőle, az csak a föld fölötti rész. A legfontosabb rész pont az, amit nem látunk. Nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik.

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekbe kellene belegyökerezniük. A kötődésük “gyökerein” keresztül kellene magukba szívniuk az éretté fejlődéshez szükséges lelki-szellemi tápanyagokat. Ezért olyan fontosak a kötődés gyökerei a nevelésben!

Az egyre mélyebb és egyre sebezhetőbb kapcsolatra való képesség hat fejlődési szakasza:

1. Kötődés az érzékszervek útján: TESTKÖZEL, fizikai kontaktus

Aki már olvasott a kötődéselméletről, biztosan hallotta Konrad Lorenz (1935), John Bowlby (1944, 1956), és Harry Harlow (1958) nevét.

Mind a hárman a kapcsolatkészség első fejlődési szakaszát, az érzékszervek útján való kötődést tanulmányozták. Azokhoz, akikhez kötődünk, szívesen vagyunk az érzékszerveinkkel is érzékelhető közelségben: szívesen látjuk, halljuk, tapintjuk és szagoljuk őket.

Már az újszülött is addig keres a szemével, amíg meg nem látja anya arcát és szemét. Anya tekintete jelenti számára az első biztos bázist. Másfelé is nézeget, de a tekintete mindig visszatér, és megkeresi anya tekintetét. Kezdetben nagyon fontos a babának, hogy testközelben maradjon. A reflexei is a fizikai kontaktust szolgálják. A kapaszkodó és a szopóreflex is kötődő reflex.

A fizikai kontaktus minden további kötődési forma alapja.

Korunk egyik újdonsága a kötődés technológiája: feltaláltuk, hogy lehetünk éjjel-nappal kontaktusban bárkivel, aki számít. Először a telefon könnyítette meg a közelség nélküli kontaktust. Ma már magunknál hordjuk a mobilunkat. A kötődés az a hajtóerő bennünk, ami miatt el akarjuk érni egymást. De annyira eluralkodott ez a virtuális kapcsolódási forma, hogy a legtöbben felkelés után először az üzeneteiket nézik meg. Első a kontaktus. Csak utána reggeliznek.

Valamikor a 20. század derekán érdekes vita folyt erről Freud és Harlow között. Freud azt állította, hogy az ennivaló a legfontosabb, Harlow viszont azt mondta, hogy dehogy is! A kontaktus a legfontosabb!

Kipróbálta majmokon. Stresszes helyzetbe hozta őket, és megnézte, hol keresnek menedéket a stressz elől. És persze a kontaktust választották, nem az ennivalót (1958). A majmok is szeretik a hasukat, de az ennivalónál is fontosabb nekik a kontaktus.

A legtöbb embernek is. Ezért nézegetjük az üzeneteinket (kontaktus) már reggeli előtt. És aztán csodálkozunk, hogy amikor a gyerekeink rászabadulnak az elektronikus kapcsolattartásra, akkor függővé válnak. A kapcsolódás terén még éretlen gyerekek nem tudnak uralkodni magukon, ha mindig a kezük ügyében van egy eszköz, amelyen bármikor érintkezésbe léphetnek egymással.

Ez volt a kapcsolódás legegyszerűbb módja: kötődés az érzékszerveken keresztül. Arról szól, hogy minden áron kontaktusban akarunk lenni egymással. Az első életévben ez az egyetlen mód, ahogy a kisbaba kötődni tud. Mindennek az alapja, de csak az első a kapcsolatkészség hat fejlődési szakasza közül.

2. Kötődés a HASONLÓSÁG, az utánzás útján

A második életévben, amikor a kicsi már önállóan tud helyet változtatni, a kapcsolódás új módja bukkan fel: a HASONLÓSÁG (utánzás) útján való kötődés. A kis totyogó figyelmét mindennél jobban leköti, hogy olyan legyen, mint azok, akikhez kötődik.

Ha egy szuperhőshöz kötődik, akkor a szuperhőst utánozza. Ha Apához, akkor őt kezdi utánozni. Néha egész kínos, amikor a gyerekeink utánoznak minket. Oda kell figyelni, milyen szavakat használunk, mert a gyerekeink mindent kimondanak. Miközben együtt vagyunk, figyelnek és másolnak; azzal foglalkoznak, hogy hasonlítsanak hozzánk.

Így tanulnak meg a nyelvünkön beszélni. Mi a nyelvtanulás titka? Nagyon egyszerű. Úgy beszélünk, mint azok, akikhez kötődünk. Utánzással tanuljuk a nyelvet – hogy olyanok legyünk, mint azok, akikhez közelebb akarunk kerülni. Ha ezt megértjük, a pedagógiánk is megváltozik.

Miért csökkent drasztikusan az elmúlt évtizedekben a serdülők szókincse és szövegértése? Mert a gyerekek annak a beszédét veszik át, attól tanulják meg a nyelvet, akit tájékozódási pontnak tekintenek, mert hasonlítani szeretnének hozzá. És a nyelv a gondolkodás alapja. Ha a gyerekek nem a szülőkhöz, felnőttekhez, hanem egymáshoz kötődnek, hogy fognak beszélni és gondolkodni? Ahogy a társaik. Akkor pedig semmi nem indítja őket a fejlődés irányába. Az előző generáció kultúráját kellene előbb átvenniük (ezért járatjuk őket iskolába), hogy azután ők is hozzátegyék a saját gyümölcseiket. De a tanulás nem megy parancsszóra. A gyerekek azokhoz próbálnak hasonlítani, akikhez kötődnek.

A hasonlóság útján való kötődés már a második életévben működik. De a kapcsolatkészség fejlődésének ez még mindig csak a kezdete.

3. Kötődés az ÖSSZETARTOZÁS és a LOJALITÁS útján

Mire a gyerek a harmadik évébe lép, úgy akar közel kerülni, hogy minél inkább kisajátít.

Az én anyukám! Nem állhat közénk senki és semmi! Különösen nem az a kis jövevény, aki csak most érkezett, üvölt és büdös, mégis mindenki körülötte ugrál. Az én anyukám senki másé nem lehet! Ha nem lehet olyan, mint Anya és Apa, akkor legalább szeretne velük összetartozni.

A hároméves – és az ő szintjén rekedt felnőtt – értékítéletét az határozza meg, hogy kihez tartozik. Azon még nem gondolkodik, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Amire a szeretett személy rábólint, arra ő is rábólint. Azt fogadja el, amit az övéi mondanak, ami pedig ettől eltér, azt elutasítja.

A hároméves kiáll azok mellett, akikhez kötődik, mások ellenében is: ez a lojalitás. Sok kamasz ezért nem szól, ha a társa veszélyes dolgokat próbálgat. Akinek a szemében a jó kapcsolat a lojalitással egyenlő, az nem árulja el, mit tesz a barátja, akkor sem, ha ezzel menthetné meg. Aki így kötődik, az hajlamos gondolkodás nélkül engedelmeskedni azoknak, akikkel összetartozik.

A „törzsi” gondolkodás jellemző a háromévesekre: vagyunk mi, és vannak a mások. A mieink a jók, a mások pedig a rosszak. Az a legjobb ország, amelyikben mi születtünk, és az a legjobb csapat, amelyiknek mi drukkolunk. Ez a mentalitás az oka, hogy mérkőzés után az ellenfelek drukkerei ripityára verik egymást, és ez van a szélsőséges nacionalizmus hátterében is.

Megrekedtek a háromévesek szintjén. Emberek emiatt képesek faji, vallási, nemzeti vagy politikai hovatartozás alapján, és bármilyen csoportba tartozás vagy nem tartozás alapján szeretni vagy gyűlölni egymást. A kötődés erői néha egészen sötét formában mutatkoznak meg, de ezek is a kötődő ösztön termékei. Ha a fejlődése félúton megreked, ijesztő dolgokat produkál.

Koruktól függetlenül a kötődésnek csak ezen az első három szintjén élik meg a kapcsolataikat azok a gyerekek, akik az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kötődnek. Együtt akarnak lenni: minden eszközzel keresik a kontaktust, és amikor csak tehetik, egymással lógnak. Utánozzák egymást: egymás stílusában járnak és beszélnek. Összetartanak: nem árulják el egymást, igazat adnak egymásnak, kiállnak egymásért.

A deviáns fiatalokra különösen jellemzőek ezek a motívumok. A magatartásuk nagy részét meg lehet magyarázni a primitívebb kötődési formákkal. A hároméves nevelését viszont megkönnyíti, ha kicsi szívének minden szenvedélyével egyet akar érteni velünk, csak azért, mert hozzánk tartozik. Az önkéntes engedelmesség külön ösztökélés nélkül hullik az ölünkbe ilyenkor – persze, csak ha mi vagyunk azok, akihez a gyerekünk kötődik.

Kétéves korában még egyetlen porcikája sem vágyott engedelmességre. A dackorszak idején a jó kapcsolat még nem ösztönzi engedelmességre a gyerekeket. Az egy- és kétéves csak hozzád akar bújni, és csak olyan szeretne lenni, mint te. Az engedelmesség megszületésére várnod kell. Aki ezt nem tudja, szorgalmasan fenyíti a dacos kétévesét, pedig csak a kapcsolatot kellene táplálni, és meg kellene várni, hogy megjelenjen a kötődés zöld kis gyümölcskezdeménye: a belülről fakadó engedelmesség hároméves kor tájékán. Amikor a fejlődés feltételei adottak, a kötődés gyökerei tovább fejlődnek a mélyebb kapcsolódási formák irányába.

4. Kötődés a FONTOSSÁG útján

A negyedik életév folyamán a gyerek rájön, hogy Anya és Apa azzal foglalkozik, amit vagy akit fontosnak tart. Ekkor születik az egész életünket végigkísérő vágy, hogy fontosak legyünk, sokat jelentsünk valakinek. Akkor érezzük magunkat közel valakihez, ha jelét adja, hogy számítunk neki, és jókat gondol rólunk.

Amikor arról mesélünk a négyévesünknek, hogy mennyire vártuk, hogy megszülessen, újra meg újra hallani akarja ezeket a történeteket. Ha apró jelekkel is kifejezzük a fontosságát (például azzal, hogy odafigyelünk rá, amikor mond valamit, nem felejtjük el, amit ígértünk), madarat lehet vele fogatni.

A négyéves azt akarja, hogy nagyra értékeld, gondolj rá, sőt, sok jót gondolj felőle, mert ebből érti meg, hogy közel vagytok egymáshoz. Ezért olyan könnyű a négyévesekkel: a kedvünkben akarnak járni. A négyéves igyekszik megfelelni annak, akihez kötődik, mert úgy érzi, ezen az úton kerülhet még közelebb. Azt hiszi, hogy ha „jó” lesz a kedvedért, akkor többet fog jelenteni, értékesebb lesz a számodra.

A feltétel nélküli szeretet még felfoghatatlan a számára ezen a szinten – ki akarja érdemelni, hogy fontos neked. Milyen sokan tartunk itt felnőttként is!

A négyéves úgy próbálja a szeretteit boldog közelségben tartani, ha megfelel az elvárásaiknak. Jól akar viselkedni a kedvedért. A jóságra való törekvés, a jó szándék nem a jutalmazás és a büntetés eredménye. Belülről fakad, a jó kapcsolat közegében, amikor elérkezik az ideje. A négyéves leolvassa az arcodról, és kiolvassa a viselkedésedből az értékítéletedet és az elvárásaidat. Keresi a jeleket, hogy fontos-e neked. Mindent megtesz, hogy az legyen. És fáj neki minden jel, ami arra mutat, hogy nem számít annyit, mint más dolgok az életedben.

De ha minden jól megy, és még mindig biztonságot nyújt számára a kapcsolat, a kötődés gyökerei mélyebbre merészkednek.

5. Kötődés az ÉRZELMI SZERETET útján

Valamikor az ötödik évben a limbikus rendszer (az érzelmi agy), ami kezdettől fogva vezérelte a kötődést, kiengedi a fékeket. Az érzelmi zsilip kinyílik, és az ötéves kis lelkéből óriási erővel törnek elő a forró érzelmek. Így jön el a kapcsolatkészség ötödik fejlődési szakasza, az érzelmi „SZERETET” útján való kötődés. A gyerek ekkor a szívét is odaadja azoknak, akikhez kötődik. A „szeretet” szót használtam. Sokféle szeretet van, itt most az érzelmi intimitásról beszélek: amikor valaki a szívét is odaadja annak, aki fontos a számára.

A kapcsolatkészség fejlődési folyamatában ez nagyon lényeges mozzanat. Ha a gyerekünk öt év körüli és rendben zajlik az érzelmi fejlődése, akkor észre fogjuk venni ennek a korszaknak a félreérthetetlen jeleit. Most egész másképp mondja ki, hogy „szeretlek”. Ha a családban nem szégyelljük kimondani, akkor a gyerekek is mondják, mert utánoznak minket. De az ötévesnek, életében először, forró érzelmek vannak a szavai mögött.

Előfordul, hogy szülőktől megkérdezem: „Mikor adta neked a szívét a gyereked? Mikor mondta ki érzéssel, hogy szeretlek? Mikor rajzolt szíveket?” Nem mindig tudják, hogy miről beszélek.

A nehezen kezelhető kamaszok életében nem történt még olyan, hogy odaadták volna a szívüket az apukájuknak vagy az anyukájuknak. Jó hír, hogy soha nem késő. Rossz hír viszont, hogy nem igazán tudunk hatni egy olyan gyerekre, aki nem adta nekünk a szívét. Nem tudjuk tanítani, nem tudjuk vezetni, nem tudjuk átadni neki az értékrendünket, amíg nem a miénk a szíve.

Ha továbbra is biztonságot nyújt a kapcsolat, akkor, mire a gyerekünk hat éves lesz, a kapcsolódásnak egy még ennél is mélyebb és kockázatosabb szintjére merészkednek a kötődés gyökerei.

6. Kötődés a MÉLY ISMERET útján: az „ismerni és ismerve lenni” élménye, lelki intimitás

Hatévesünk minden titkát meg akarja osztani azokkal, akikhez kötődik. Mindent, ami benne van. Rájön, hogy ahhoz lehetünk igazán közel, akivel teljesen ismerjük egymást. Úgy, hogy semmi rejtegetnivalónk nincs egymás előtt. A hatéves azt akarja, hogy a belső világát is lássa, hallja és értse az, akihez kötődik.

A lelki közelség (pszichológiai intimitás) szintjén nem elég, ha csak kívülről lát és hall minket valaki. Arra vágyunk, hogy egészen ismerjen, belülről is. Amikor a gyerekünk már így is tud kötődni, akkor a titkait is megosztja azzal, akihez igazán közel akar kerülni.

A házasságban is így kellene, hogy legyen. Akkor állunk igazán közel egymáshoz, ha a lelki intimitás is megvan közöttünk. Így élhetjük át, hogy az a másik ember olyannak ismer, amilyen vagyok. Nem kell előtte megjátszanom magam, nem kell rejtegetnem a szégyenletes dolgokat. Ismer, és mégis szeret. Ez az „ismerni és ismerve lenni” élménye, amiben akkor lehet részünk, ha tudunk mély és kockázatos szinten is kapcsolódni.

A feltétel nélküli szeretet másképp nem is jut el hozzánk. Mindannyian a mély megismerés, a meghitt bizalmi kapcsolat, lehetőségével születünk. Emberi mivoltunk, az emberi potenciál része ez, mert társas lények vagyunk.

A kapcsolódás ezen a szinten már nagyon kockázatos. Nem mindenkinek van olyan embere, akivel ilyen fokú bizalmi kapcsolat lehetséges.

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekkel való kapcsolatban kellene bejárniuk a kapcsolatkészség kibontakozásának mind a hat szintjét. És már az iskolába lépés előtt, évekkel a kamaszkor előtt át kellene élniük a legmélyebb szintű kötődést, a bizalmi kapcsolatot a feltétel nélküli szeretetünk nyújtotta biztonságban. Borzasztó fontos volna, hogy legyen saját élményük egy igazi és mély kapcsolatról, mielőtt bekerülnek a dzsungelbe: egy 25-30 fős kortárscsoportba.

A kapcsolat az a lelki anyaméh, amelyen belül egy gyerek önálló és érett személyiséggé, virágzó és gyümölcstermő emberré tud fejlődni. Minél mélyebb szinteken tud hozzánk kötődni, annál nyitottabb felénk, annál jobban érdekli, amit mondunk, és annál inkább tudunk rá hatni.

Ha biztonságos számára a hozzánk fűződő kapcsolat, előbb-utóbb magától bele fog esni az egyre mélyebb kötődésbe. Miközben fejlődik, spontán „szerelembe esik” velünk. Ha mégsem így történik, annak oka van. A természetes folyamatot valami megakadályozza.