AZ AGY TÉPŐZÁRKÉNT TAPAD A NEGATÍVHOZ ÉS TEFLON A POZITÍV SZÁMÁRA

AZ AGY TÉPŐZÁRKÉNT TAPAD A NEGATÍVHOZ ÉS TEFLON A POZITÍV SZÁMÁRA

A cikket itt tudod elolvasni:

„Az akarás nélküli öröm mennyország, míg az öröm nélküli akarás pokol” – ez az egyik nagy igazság, amit dr. Rick Hanson neurológus és pszichoterapeuta nemrégiben magyar fordításban is megjelent munkájából, a Sírjak vagy nevessek? – Az emberi agy boldogságra hangolható című kötetből való.

Tépőzár vs. teflon

Dr. Rick Hanson idegtudós szerint agyunk azért van „rosszul huzalozva”, mert tépőzárként tapad a negatívhoz és teflonként taszítja a jót. Ez a negatív irányú elfogultság többek között azt jelenti, hogy sokkal inkább tanulunk a fájdalomból, mint az örömből; az erős ellenszenv gyorsabban alakul ki, mint az erős rokonszenv; sőt kutatások bizonyítják, hogy egy tartós párkapcsolatban öt pozitív dolog kell egy negatív dolog semlegesítéséhez, ami érthető is, ha belegondolunk, hogy milyen könnyű elveszíteni valakinek a bizalmát, és mennyire nehéz visszaszerezni azt.

Embertársainkkal kapcsolatban tehát jobban emlékszünk a rosszra, mint a jóra; éppen emiatt uralják a negatív reklámok a politikai kampányokat. Ezzel szemben a legtöbb kellemes esemény – hacsak nem rendkívüli vagy újszerű – csak kismértékben vagy egyáltalán nem gyakorol tartós hatást az agy implicit memóriarendszereire. Egyrészt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a jó dolgokat, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy problémákat oldjunk meg, vagy olyasmi után kutassunk, ami aggodalomra adhat okot. Másrészt, amikor mégis felismerünk egy pozitív eseményt, csak ritkán lesz belőle tartós pozitív élmény. Mindezt pedig az őseinknek köszönhetjük, akiknek a túlélését szolgálta az az attitűd, hogy állandóan a fenyegető forrásokat fürkészték:

„A vadon első számú szabálya a következő: legyen ma ebéded – ne belőled legyen ebéd. Több százmillió éven át mindez élet és halál kérdése volt, ezért elődeink különös figyelmet fordítottak a veszélyt jelentő csapásokra, erőteljesen reagáltak rájuk, jól az emlékezetükbe vésték őket, és az idők során egyre nagyobb érzékenység alakult ki bennük azokkal szemben” – írja Hanson. Ennek következtében fejlődött ki az agyban a beépített negatív irányú elfogultság. Annak ellenére, hogy ez az elfogultság a jelenlegitől jócskán eltérő, kíméletlen körülmények között alakult ki, a mai napig működik bennünk, miközben a zsúfolt forgalomban autózunk, értekezletre sietünk, civakodást simítunk el a gyermekeink között, fogyókúrázni próbálunk, híradót nézünk, a házimunkával zsonglőrködünk, számlákat fizetünk vagy randizni megyünk. Agyunk villámgyorsan képes negatív irányba kapcsolni a túlélésünk érdekében, a félelemnek pedig rendkívüli ereje van. „Őseink kétféle hibát követhettek el: vagy azt gondolták, hogy tigris van a bozótban, amikor nem volt; vagy azt, hogy nincs tigris a bozótban, amikor valóban ott volt. Az első tévedés felesleges nyugtalankodással járt, míg a második halálhoz vezetett, éppen ezért az evolúciós fejlődés során kialakult bennünk az a hozzáállás, hogy inkább elkövetjük ezerszer az első hibát, mint hogy akár egyszer is a másodikba essünk” – magyarázza a szerző. A negatív dolgok iránti fogékonyság tehát a 21. század embere számára csak szenvedést okoz, hiszen emiatt nagyon nehezen tanulunk a pozitív tapasztalatokból (gyakran észre sem vesszük a jót, csak elmegyünk mellette), amelyek így soha nem is tudnak az agyi struktúrába épített belső erősségekké válni.

Így kellene jól kiélvezni az élet apró, örömteli pillanatait

Ahhoz, hogy kiküszöböljük a negatív elfogultság problémáját, meg kell tanulnunk, hogy mely pozitív élmények képesek kielégíteni a biztonság, az elégedettség és a kapcsolódás három emberi alapszükségletét. A felesleges aggódást, a magányt vagy a frusztrációt olyan mindennapos flow-élményekkel tudjuk semlegesíteni, mint egy csésze kávé aromájában, vagy egy barát mosolyában való elmerülés, vagy az elégedettség érzésének kiélvezése egy-egy munkafeladat befejezése vagy egy kiadós edzés után.

Mindez elsőre talán túl érzelgősnek tűnik, de a lényeg, hogy több időt szánjunk arra, hogy átadjuk magunkat az adott örömteli pillanatnak, különben csak átsuhan rajtunk a kellemes érzés, de nem lesz maradandó értéke. Ez azért fontos, mert a jó maradandó magunkba fogadásakor nemcsak aktiválunk egy pozitív élményt, de „telepítjük” is azt az agyunkba, vagyis szép lassan boldogságra huzalozzuk a neurális hálózatokat és ezzel fejlesztjük belső erősségeinket. A tapasztalatfüggő neuroplaszticitásnak nevezett jelenség bizony, nemcsak a gyermekkor sajátossága; agyunk folyamatos változásának képessége felnőttkorban is velünk marad, vagyis olyanná alakul, amilyen élményekben része van. Mivel a pozitív idegi vonások pozitív mentális állapotokból épülnek fel, a hatékonyság érdekében minél többször, minél több nézőpontból és minél nagyobb intenzitással át kell élni ezeket a helyzeteket. A hála érzésének gyakori ismétlésével például állandóvá tehető a hálás tulajdonság.

Ez a gyakorlat és a mögötte álló tudomány azonban nem a pozitív gondolkodásról vagy bármilyen más, kellemes tapasztalatokat előállító programról szól, amelyeknek dr. Hanson szerint egyébként általában semmi haszna nincs az agy számára. A sajátos megközelítés lényege, hogy a mulandó érzelmi- és elmeállapotokat tartós idegi struktúrákká alakítsuk.

Zöld agy, vörös agy

„Amikor agyunk jelzőfénye zölden világít, nem nyugtalankodunk semmilyen veszély, veszteség vagy elutasítás miatt, így semmi nem nyújt valós okot ellenséges érzésekre, szerzésvágyra vagy ragaszkodásra – egyszóval a sóvárgásra. Reszponzív működési módban szinte alig van valami, vagy egyáltalán nincs semmi, ami táplálhatná bennünk a stresszt, a szorongást, az ingerültséget, a szomorúságot, a sérelmeket, az irigységet vagy a konfliktusokat – egyszóval a szenvedést. Ezzel szemben amikor azt tapasztaljuk, hogy egy alapszükségletünk nem teljesül, a negatív elfogultságnak köszönhetően az agyunk azonnal a vörös jelzőfényű harc / menekülés / lefagyás reakciókkal jellemezhető reaktív működési módba kapcsol. Ebben a helyzetben szervezetünk erőforrásai kimerülnek, miközben az építő folyamatok szünetelnek. A vörös zónában az elménket a félelem, a frusztráció és a bánat árnyékolja be” – magyarázza a szakértő amellett érvelve, hogy stresszhelyzetben mennyire vakon cselekszünk, vagyis túlbecsüljük a veszélyeket, miközben alábecsüljük a lehetőségeket, és a veszélyekkel való megküzdéshez, valamint a lehetőségek kiaknázásához szükséges meglévő erőforrásainkat.

A jó befogadása lépésről lépésre

1. Éljünk át egy pozitív élményt.
2. Erősítsük fel.
3. Hagyjuk, hogy átjárja a lényünket.

Persze ez csak dióhéjban a gyakorlás lényege, amit a szerző több mint kétszáz oldalon keresztül részletez és rengeteg hétköznapi példával alátámaszt. Ha ugyanis naponta féltucatnyi pozitív élményt magunkba fogadunk – alkalmanként fél percig vagy még kevesebb ideig -, azok összeadódnak és nagyobb hatású eredményhez vezetnek.

A jó befogadásának lépéseit természetesen hivatalos és hétköznapi keretek között is használhatjuk arra, hogy segítsünk másoknak, beleértve a gyermekeket is. Az olvasó rendszeres gyakorlással megtanulhatja a gondolatok, az érzékszervi észleletek, az érzelmek, vágyak, tettek és a jó dolgok elképzelése által méltányolni a legtöbb ember számára jelentéktelen pozitív dolgokat – és ezáltal hosszú távú és egyre nagyobb mértékű elégedettségre hangolni saját agyát.

SZÍV-AGY KOHERENCIA TOVÁBBI OLVASMÁNYOK

SZÍV-AGY KOHERENCIA TOVÁBBI OLVASMÁNYOK

Pár évvel ezelőtt egy kutatócsoport elkezdett a szívvel foglalkozni és mélyreható kutatásokat végeztek e területen és komoly megdöbbenésre okot adó következtetésekre jutottak, ugyanis igazolást nyert az emberek évezredes hite: a szív valóban a központja a szeretetnek, bölcsességnek és bátorságnak. A szívnek, a vér pumpálásán túl sokkal nagyobb  szerepe van az ember életében.

A kutatások bizonyították, hogy hogyan és miért van hatása a szívnek az éleselméjűségünkre, a kreativitásunkra, az érzelmi egyensúlyunkra és a személyes hatékonyságunkra. A szív több mint egy egyszerű pumpa. A szív gyakorlatilag egy magasan rendezett és szervezett információ feldolgozó központ, amelynek megvan a saját „agya”, amellyel az idegrendszert, hormonális rendszert és egyéb módozatokat felhasználva kommunikál az Aggyal. Ezek a hatások befolyásolják az Agy működését, a szervek többségét és végső soron hatással vannak az életminőségünkre.

A kutatások igazolták, hogy az agyunk és a szívünk közti kommunikáció nem egyirányú, az agytól a szív felé, hanem egy rendkívül dinamikus, folyamatos, kétirányú párbeszéd, amellyel egymás működését oda-vissza befolyásolják.

A kutatások kimutatták, hogy a szív a következő módokon befolyásolja az agyunkat:

1. Az idegrendszeren keresztül
2. A lüktetésén keresztül
3. A termelt hormonokkal
4. Az általa generált elektromágneses mező segítségével

A kutatók megfigyelték, hogy hogyan reagál az agy a szív által küldött jelzésekre akkor, amikor intenzív érzelmeket él meg az ember. Az eredmények azt mutatták, hogy amikor az ember őszinte, pozitív érzelmeket él át, a szív ritmusa koherenssé válik, ezáltal az agy felé küldött információ tartalma is megváltozik, ami közvetlenül módosítja az agyunk teljesítményét.

A szívünk rendkívül erős elektromágneses teret képes generálni önmaga körül és természetesen ezáltal az emberi test körül. A szív elektromos energiája 60-szor erősebb az agyunk elektromosságánál. A szív mágneses mezejének energiája pedig 5000-szer erősebb az agy által generált térhez képest és a test körül is érzékelhető. Ez utóbbi megállapítás további kutatásokat eredményezett. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy ha ez a mező a testünkön kívül is jelentkezik, akkor vajon mások is képesek „fogni az adást”?

Az eredmény döbbenetes volt. Kimutatták, hogy az egyik ember szívének ritmusa, mezeje közvetlenül kihatással van a másik ember agyának működésére. Képesek vagyunk tehát érzékelni a másik ember érzelmi állapotát, boldogságát, feszültségét búját, baját.  Ez egy újabb magyarázatot ad a szavak nélküli kommunikáció létezésére. Nem véletlen, hogy bizonyos emberek társaságában rendkívül jól, másokéban pedig rosszul érezzük magunkat.

A következtetéseket mindenki levonhatja. Az érzelmeink sokkal jobban befolyásolják az életünket, mint azt gondoltuk volna. Persze azt eddig is tudtuk, hogy a stressz, a bánat, a szorongás, a neheztelés stb hosszú távon megbetegít, de most már az is bizonyos, hogy ha a boldogságunkra fókuszálunk, ha gyakrabban tapasztaljuk meg a szeretet érzését, sokkal összeszedettebbek, egészségesebbek leszünk és a társas kapcsolataink is átalakulnak, a családunkról már nem is beszélve.

(Csatoltam képet.)

Forrás: http://valasztasereje.hu/valtozas/stressz-valtozas/szivunk-a-mokamester/

Az amerikai Heartmath Intézetben több évtizede folyó kutatások során bizonyítást nyert, hogy a szív generálja a szervezet legerősebb és legkiterjedtebb ritmikus elektromágneses mezejét. Ez az elektromágneses mező az egyéntől másfél méternyi távolságra is mérhető. Sokáig úgy tartották, hogy a tudat kizárólag az agy terméke. A kutatások eredményei azonban arról tanúskodnak, hogy a tudat valójában az agy és a test együttműködéséből keletkezik. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy a szív ebben a folyamatban különösen jelentős szerepet játszik. A kutatók szerint a szív nemcsak pumpaként működik, hanem igen komplex rendszer, amely saját működő "aggyal" rendelkezik. A neurokardiológia névre keresztelt új tudományág kutatásai szerint a szív egyben érzékszerv is, és bonyolult információbefogadó és -feldolgozó központ. A szíven belüli idegrendszer (a "szívagy") a szívet képessé teszi a tanulásra, emlékezésre, és funkcionális döntések meghozatalára az agykéregtől függetlenül. Emellett számos kísérlet tanúskodik arról, hogy a szív folyamatosan jeleket küld az agynak, amelyek befolyásolják az érzékelésben, a kognitív folyamatokban és érzelmi működésben érintett agyi központok működését. A kiterjedt ideghálózatokon zajló kommunikáció mellett a szív és az agy elektromágneses mezőkön keresztül is kommunikál egymással.

Az agy által létrehozott elektromágneses mezőhöz képest a szív elektromágneses mezőjének amplitúdója 60-szor nagyobb, és a szervezet minden sejtjét átjárja. Mágneses ereje kb 5000-szer erősebb, mint az agyé és érzékeny mérőeszközökkel a testtől másfél méternyire is mérhető. A szív folyamatos elektromágneses pulzálása során az egyes szívdobbanások közötti időtartam dinamikus és komplex módon változik. A szív folyamatosan meglévő ritmusa erőteljes hatást gyakorol a szervezetben zajló folyamatokra. A Heartmath Intézetben többek között kimutatták, hogy az agy ritmusa természetes módon szinkronba kerül a szív ritmikus működésével, és amikor például szeretet vagy hála érzése járja át az embert, a vérnyomás és a légzés ritmusa hozzáigazodik a szív ritmusához. Ezek alapján feltételezhető, hogy a szív ritmikus mezője, mint egy információ-hordozó hullám működik, amely globális szinkronizáló jeleket szolgáltat az egész szervezet számára.

A HeartMath Intézetben folyó kutatások azt mutatják, hogy a személy érzelmi állapotát tükröző információt többek között a szív elektromágneses mezeje kommunikálja a szervezet egésze számára. A szív ritmikus dobbanásainak mintázata jelentősen megváltozik az átélt érzések hatására. A negatív érzelmek, mint a harag, vagy frusztráció össze-vissza, rendezetlen, inkoherens szívritmussal járnak együtt. A pozitív érzelmek, mint a szeretet vagy a hála, ezzel szemben lágy, rendezett, koherens szívműködéssel párosulnak, és ez a szervezet különös működési módját, az úgy nevezett pszicho-fiziológiai koherencia állapotát hozza létre.

Fiziológiai szinten ezt az állapotot a szervezet rendszereinek fokozottan hatékony és harmonikus működése jellemzi. Pszichológiai szinten a belső mentális párbeszéd jelentős csökkenése, a feszültség érzékelhető enyhülése, nagyobb érzelmi egyensúly, tisztább gondolkodás, fokozott intuitív képesség és kognitív teljesítmény figyelhető meg. Ezen kívül kísérleti bizonyítékok vannak arra, hogy a pszichofiziológiai koherencia fokozza a körülöttünk lévők iránti érzékenységünket is. A társas kommunikációt többnyire olyan nyílt jelekkel írjuk le, mint a beszéd, a hang különböző minőségei, a gesztusok, arckifejezések és testmozdulatok. A kutatások azonban arra utalnak, hogy egy finom, de jelentős elektromágneses vagy energetikai kommunikációs rendszer is működik éber tudatosságunk szintje alatt. Feltehetőleg az ilyen energetikai interakciók is hozzájárulnak a személyek közötti "mágneses" vonzalmak vagy taszítások kialakulásában, és hatnak társas kommunikációnkra és kapcsolatainkra.

Az elmúlt tíz évben a számítógépes programok megjelenése lehetővé tette a szívritmus-változékonyság (HRV) két jellemző típusának, a káosznak és koherenciának leírását. A számítógéphez erősített érzékelő méri a szívverések közötti intervallumot. A szívritmus változékonysága, vagyis az, hogy az egyes dobbanások között hol rövidebb, hol hosszabb idő telik el, természetes állapot, amelyet alapvetően a vegetatív idegrendszer szabályoz. A szívritmus-változékonyság elemzése következtetni enged a szív, az idegrendszer és a szervezet egészének  általános állapotára  Ha az csökken - vagyis a szív gyorsabban ver, a képernyőn egy görbe feljebb ugrik, ha az intervallum nő, a vonal lejjebb ereszkedik. Ha az eltérések többnyire kicsik és kaotikusak, szervezetünk hol a fékre, hol a gázra tapos értelmetlenül, minden következetesség és szabályszerűség nélkül - káoszról beszélünk. Amikor viszont a szívritmus változékonysága nagy és egészséges, a gyorsuló és lassuló szakaszok gyors és szabályos váltakozást mutatnak. Ebből születik a harmonikus hullámzás képe - amit a koherens szívritmus kifejezés tükröz.

A változékonyság a születés közeli időkben a legnagyobb, a halál közeli időszakban a legkisebb. Az értékek az évek során folyamatosan csökkennek. Ez annak a jele, hogy szervezetünk fokozatosan veszít rugalmasságából, egyre nehezebben alkalmazkodik a fizikai és érzelmi környezet változásaihoz. Ez az öregedés jele. A változékonyság részben azért csökken, mert nem ápoljuk kellőképpen a bennünk lévő fizikai féket, vagyis a paraszimpatikus rendszer tónusát. A gyorsítót, a szimpatikus rendszert viszont állandóan igénybe vesszük. A szívverés változékonyságának csökkenése szerepet játszik számos olyan a stresszel és öregedéssel kapcsolatos probléma kialakulásában, mint a magas vérnyomás, a szívelégtelenség, a cukorbetegséggel járó komplikációk, az infarktus, a hirtelen halál, de még a rák is.

Számos kutatás kimutatta, hogy a szívritmus-változékonyság csökkenését leginkább a negatív érzések, a düh, a szorongás, a fájdalom idézik elő, mint ahogy a szervezetünkön eluralkodó káoszért is ezek felelnek. A testi működés kaotikus időszakai hatalmas energiaveszteséget jelentenek, amit kimerültségként és fáradtságként élünk meg. Más kutatások ugyanakkor arról számolnak be, hogy a pozitív érzések, az öröm, a hála, s főként a szeretet, a koherenciának kedveznek. Néhány másodperc alatt az ilyen érzelmek koherenciahullámot indítanak el, s ezt a szívritmusmérő azonnal észleli. A szívritmus-koherencia azonnal kihat az immár stabilizálódott érzelmi agyra, s jelzi neki, hogy a fiziológia terén minden rendben van. Az érzelmi agy pedig a szívkoherencia fokozásával válaszol az üzenetre. Ebből a kétirányú mozgásból olyan kedvező kölcsönhatás lesz, amely kevés gyakorlás után legalább fél órán át maximális koherenciát biztosít. A szív és az agy közötti koherencia következtében az autonóm idegrendszer stabilizálódik, azaz a szimpatikus és paraszimpatikus rendszer között egyensúlyi állapot jön létre.

Forrás: http://www.egeszsegtukor.hu/noi-tukor/az-intelligens-sziv.html

Még egy cikk érdekességként a szívritmus-változékonyságról, amit itt máshogy fordítottak:

Mi a szívfrekvencia-variabilitás és mi a jelentősége?

Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/sziv_es_errendszer/16092/szivfrekvencia-variabilitas

A KÖTŐDÉS GYÖKEREI ÉS A KAPCSOLATKÉSZSÉG FEJLŐDÉSÉNEK 6 SZAKASZA

A KÖTŐDÉS GYÖKEREI ÉS A KAPCSOLATKÉSZSÉG FEJLŐDÉSÉNEK 6 SZAKASZA

(Gordon Neufeld könyve és Brouwer Pálhegyi Krisztina cikke alapján)

Mi a kötődés? Egyszerűen megfogalmazva egy olyan vonzerő, mely két testet egymáshoz húz. Akár fizikai, akár elektromos, akár kémiai formában mutatkozik meg, ez az univerzumban létező legjelentősebb erő. A mindennapi életben természetes dolognak tekintjük. Ez tart meg minket a földön, és tartja egyben a testünket. Ez köti össze az atom részecskéit is, illetve tartja körpályán a Nap körül keringő bolygókat.

A pszichológiában a kötődés áll a kapcsolatok és a társadalmi működés középpontjában. Az emberek világában a kötődés a közelség és a kapcsolatok keresése és megőrzése – fizikai, viselkedési, érzelmi és lelki értelemben véve. Az anyagi világban láthatatlan, mégis alapvető, lényegi fontosságú a létezésünk szempontjából. A család nem lehet meg nélküle. És ha semmibe vesszük ezt a megkérdőjelezhetetlen törvényt, akkor bajba kerülünk.

A kötődés teremtményei vagyunk, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ideális esetben nem kell, hogy tudatossá váljunk rá, mert valójában ennek az erőnek olyan természetesnek kellene lennie számunkra, mint ahogyan a gravitáció a földön tart minket, ahogyan a bolygók körpályán mozognak, és ahogy az iránytű az északi sark felé mutat. Nem kell megértenünk a kötődést, és még arról sem kell tudnunk, hogy létezik. Enélkül is élvezhetjük a működésének és erejének az áldásait, éppúgy, ahogy nem kell megértenünk a számítógép működési elvét ahhoz, hogy használjuk. Csak amikor a dolgok kisiklanak, akkor van ilyen tudásra szükségünk.

Elsősorban a kötődés az, ami összehangolja a gyermek és a szülő ösztöneit. Ameddig a kötődés működik, addig megengedhetjük magunknak, hogy egyszerűen csak kövessük az ösztöneinket – mégpedig automatikusan és gondolkodás nélkül. Amikor azonban a kötődés kizökken a normális menetéből, akkor ez történik az ösztöneinkkel is. Szerencsére, ha tudatosítjuk, mi ment tönkre, akkor helyre is tudjuk ezt állítani.

Miért kell tudatossá tenni a kötődést manapság? Azért, mert nem olyan világban élünk, ahol természetesnek vehetjük a működését. A társadalom már nem teremt olyan körülményeket, amely támogatná a gyermekek természetes kötődését a róluk gondoskodó felnőttekhez. Kötődés szempontjából a táradalom, amelyben élünk, történelmileg példátlan erodálódást eredményezett. Ahhoz, hogy visszataláljunk a természetes szülő-gyermek kötődéshez, amely a legjobban szolgálja a gyermek egészséges fejlődését, feltétlenül szükséges, hogy tisztában legyünk a kötődés dinamikájával.

Az egyre fokozódó kulturális zűrzavar világában a kötődés tudatosítása talán a legfontosabb tudás, amit a szülő birtokolhat. De nem elég külső szemlélőként megértenünk a kötődést. Belülről is meg kell ismernünk. És a kétféle tudást – a róla szerzett ismeretet és a személyes tapasztalatot – egyesítenünk kell. Vagyis a kötődést a zsigereinkben kell éreznünk.

A kötődés a létezésünk lényege, de természetéből fakadóan nem tudatosul bennünk. Úgy szeretünk magunkra tekinteni, mint intellektuális teremtményekre, és mégis, az agyunk gondolkodásért felelős része csak egy vékony réteg. Ezzel szemben sokkal nagyobb az az agyi hálózat, mely a kötődésért felelős lelki dinamikát szolgálja. Ez az apparátus – melyet találóan kötődő agynak neveznek – az az agyterület, ahol nem tudatos érzéseink és ösztöneink laknak. Az agynak ez a része nem csupán az emberekre jellemző. de csak az ember képes arra, hogy tudatosítsa a kötődési folyamatot.

A fiatal, fejlődő emberi lény lelki életében – és ha őszinték akarunk lenni, akkor a felnőttekében is – a kötődés a legfontosabb. A gyerekek számára pedig elengedhetetlen. Mivel képtelenek egyedül funkcionálni, ezért kötődniük kell egy felnőtthöz. A méhen belüli fizikai kötődés nélkülözhetetlen, amíg a magzat el nem éri az életképességnek azt a fokát, amikor megszülethet. Hasonlóképpen a gyermekeinknek érzelmileg is kötődniük kell hozzánk, amíg képesek nem lesznek arra, hogy megálljanak a saját lábukon, önállóan tudjanak gondolkodni és dönteni, és a saját kezükbe tudják venni az életük irányítását.

A kötődés kialakulásának első lépése, hogy a gyerek keres magának egy tájékozódási pontot, ez lesz az a személy, akihez kötődik. Addig, amíg a gyermek meg tudja határozni a helyzetét ehhez a tájékozódási ponthoz viszonyítva, nem érzi magát elveszettnek. Működésbe lépett ösztönei innentől kezdve arra késztetik, hogy mindig a tájékozódási pont közelében legyen. A kötődés képessé teszi a gyermeket arra, hogy együtt „utazzon” a felnőttekkel, akik – legalábbis az ő szemében – nála jóval ügyesebben tájékozódnak és ismerik ki magukat a világban.

A gyermekek attól félnek a legjobban, hogy elvesznek. Számukra elveszettnek lenni annyit tesz, hogy elveszítik a kapcsolatot a tájékozódási pontjukkal. A tájékozódási űr, vagyis az a helyzet, amikor nem találunk senkit, illetve semmit, aki orientálna, eligazítana bennünket, teljes mértékben elviselhetetlen az emberi agy számára. Még a felnőttek is, akik aránylag képesek az önálló tájékozódásra és a világ dolgaiban való eligazodásra, ugyancsak valamelyest elveszettnek érzik magukat, amikor nincsenek kapcsolatban azzal a személlyel, aki az életükben a tájékozódási pont szerepét tölti be. Ha mi, felnőttek átélhetjük a dezorientáció élményét, akkor képzeljük el, hogy a gyermekek mennyire elveszettnek érzik magukat hasonló helyzetben.

A tájékozódás szükséglete ugyanakkor nem csupán fizikai jellegű. Az emberi fejlődés szempontjából ugyanilyen elengedhetetlen a lelki tájékozódás. Ahogy nő a gyermek, egyre nagyobb lesz a szüksége arra, hogy tudja, ki is ő valójában, mi az, ami valóságos, mi az, ami jó, miért történnek a dolgok, és mit jelentenek. Ha kudarcot vall a tájékozódásban, akkor dezorientált lesz, vagyis tanácstalan és zavart, lelkileg elveszett. Agyunk pedig úgy van beprogramozva, hogy szinte bármit elkövet, csak hogy elkerülje ezt az állapotot. A gyerekek egyáltalán nem képesek egyedül, önállóan tájékozódni. Segítségre szorulnak.

A kötődésnek hat módját különböztetjük meg, melyek kulcsot adnak a kezünkbe, hogy megértsük a gyermekeink viselkedését – és gyakran a sajátunkat is. A kötődés formái az egyszerűbbtől az összetettebbig sorban alakulnak ki. Bármelyik szakaszban akadtunk is el, abban a formában leszünk képesek felnőttként is kötődni, ami sokszor a legkezdetlegesebb. De ha tudatosítjuk az elakadásainkat, akkor fel tudjuk magunkat nevelni ebből a szempontból is, és a kötődés és kapcsolódás egyre mélyebb formáit megélni.

Ideális esetben egy gyerek a kapcsolatkészség mind a hat fejlődési szakaszán már élete első hat éve alatt végigjut, és mire iskolába kerül, már a legmélyebb szinten képes kötődni.

A kapcsolatkészség fejlődési folyamatát agyunkban a limbikus rendszer irányítja, az érzelmi agy; ez is szívügy tehát. Az érzelmi érettséggel függ össze, nem a logikus gondolkodással. A folyamat szemléltetéséhez a fejlődő növény analógiáját használjuk:

A hajtások helyén lévő nyilak azt jelentik, hogy fejlődésben van, még növekszik. Amit látunk belőle, az csak a föld fölötti rész. A legfontosabb rész pont az, amit nem látunk. Nem az a fontos, amit lát az ember. Ami a gyerekeinkből szem előtt van – ahogy viselkednek, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek – az mind felszíni jelenség. Tünet, amiből következtetni tudunk az állapotukra. De ami igazán lényeges, az belül zajlik.

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekbe kellene belegyökerezniük. A kötődésük “gyökerein” keresztül kellene magukba szívniuk az éretté fejlődéshez szükséges lelki-szellemi tápanyagokat. Ezért olyan fontosak a kötődés gyökerei a nevelésben!

Az egyre mélyebb és egyre sebezhetőbb kapcsolatra való képesség hat fejlődési szakasza:

1. Kötődés az érzékszervek útján: TESTKÖZEL, fizikai kontaktus

Aki már olvasott a kötődéselméletről, biztosan hallotta Konrad Lorenz (1935), John Bowlby (1944, 1956), és Harry Harlow (1958) nevét.

Mind a hárman a kapcsolatkészség első fejlődési szakaszát, az érzékszervek útján való kötődést tanulmányozták. Azokhoz, akikhez kötődünk, szívesen vagyunk az érzékszerveinkkel is érzékelhető közelségben: szívesen látjuk, halljuk, tapintjuk és szagoljuk őket.

Már az újszülött is addig keres a szemével, amíg meg nem látja anya arcát és szemét. Anya tekintete jelenti számára az első biztos bázist. Másfelé is nézeget, de a tekintete mindig visszatér, és megkeresi anya tekintetét. Kezdetben nagyon fontos a babának, hogy testközelben maradjon. A reflexei is a fizikai kontaktust szolgálják. A kapaszkodó és a szopóreflex is kötődő reflex.

A fizikai kontaktus minden további kötődési forma alapja.

Korunk egyik újdonsága a kötődés technológiája: feltaláltuk, hogy lehetünk éjjel-nappal kontaktusban bárkivel, aki számít. Először a telefon könnyítette meg a közelség nélküli kontaktust. Ma már magunknál hordjuk a mobilunkat. A kötődés az a hajtóerő bennünk, ami miatt el akarjuk érni egymást. De annyira eluralkodott ez a virtuális kapcsolódási forma, hogy a legtöbben felkelés után először az üzeneteiket nézik meg. Első a kontaktus. Csak utána reggeliznek.

Valamikor a 20. század derekán érdekes vita folyt erről Freud és Harlow között. Freud azt állította, hogy az ennivaló a legfontosabb, Harlow viszont azt mondta, hogy dehogy is! A kontaktus a legfontosabb!

Kipróbálta majmokon. Stresszes helyzetbe hozta őket, és megnézte, hol keresnek menedéket a stressz elől. És persze a kontaktust választották, nem az ennivalót (1958). A majmok is szeretik a hasukat, de az ennivalónál is fontosabb nekik a kontaktus.

A legtöbb embernek is. Ezért nézegetjük az üzeneteinket (kontaktus) már reggeli előtt. És aztán csodálkozunk, hogy amikor a gyerekeink rászabadulnak az elektronikus kapcsolattartásra, akkor függővé válnak. A kapcsolódás terén még éretlen gyerekek nem tudnak uralkodni magukon, ha mindig a kezük ügyében van egy eszköz, amelyen bármikor érintkezésbe léphetnek egymással.

Ez volt a kapcsolódás legegyszerűbb módja: kötődés az érzékszerveken keresztül. Arról szól, hogy minden áron kontaktusban akarunk lenni egymással. Az első életévben ez az egyetlen mód, ahogy a kisbaba kötődni tud. Mindennek az alapja, de csak az első a kapcsolatkészség hat fejlődési szakasza közül.

2. Kötődés a HASONLÓSÁG, az utánzás útján

A második életévben, amikor a kicsi már önállóan tud helyet változtatni, a kapcsolódás új módja bukkan fel: a HASONLÓSÁG (utánzás) útján való kötődés. A kis totyogó figyelmét mindennél jobban leköti, hogy olyan legyen, mint azok, akikhez kötődik.

Ha egy szuperhőshöz kötődik, akkor a szuperhőst utánozza. Ha Apához, akkor őt kezdi utánozni. Néha egész kínos, amikor a gyerekeink utánoznak minket. Oda kell figyelni, milyen szavakat használunk, mert a gyerekeink mindent kimondanak. Miközben együtt vagyunk, figyelnek és másolnak; azzal foglalkoznak, hogy hasonlítsanak hozzánk.

Így tanulnak meg a nyelvünkön beszélni. Mi a nyelvtanulás titka? Nagyon egyszerű. Úgy beszélünk, mint azok, akikhez kötődünk. Utánzással tanuljuk a nyelvet – hogy olyanok legyünk, mint azok, akikhez közelebb akarunk kerülni. Ha ezt megértjük, a pedagógiánk is megváltozik.

Miért csökkent drasztikusan az elmúlt évtizedekben a serdülők szókincse és szövegértése? Mert a gyerekek annak a beszédét veszik át, attól tanulják meg a nyelvet, akit tájékozódási pontnak tekintenek, mert hasonlítani szeretnének hozzá. És a nyelv a gondolkodás alapja. Ha a gyerekek nem a szülőkhöz, felnőttekhez, hanem egymáshoz kötődnek, hogy fognak beszélni és gondolkodni? Ahogy a társaik. Akkor pedig semmi nem indítja őket a fejlődés irányába. Az előző generáció kultúráját kellene előbb átvenniük (ezért járatjuk őket iskolába), hogy azután ők is hozzátegyék a saját gyümölcseiket. De a tanulás nem megy parancsszóra. A gyerekek azokhoz próbálnak hasonlítani, akikhez kötődnek.

A hasonlóság útján való kötődés már a második életévben működik. De a kapcsolatkészség fejlődésének ez még mindig csak a kezdete.

3. Kötődés az ÖSSZETARTOZÁS és a LOJALITÁS útján

Mire a gyerek a harmadik évébe lép, úgy akar közel kerülni, hogy minél inkább kisajátít.

Az én anyukám! Nem állhat közénk senki és semmi! Különösen nem az a kis jövevény, aki csak most érkezett, üvölt és büdös, mégis mindenki körülötte ugrál. Az én anyukám senki másé nem lehet! Ha nem lehet olyan, mint Anya és Apa, akkor legalább szeretne velük összetartozni.

A hároméves – és az ő szintjén rekedt felnőtt – értékítéletét az határozza meg, hogy kihez tartozik. Azon még nem gondolkodik, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Amire a szeretett személy rábólint, arra ő is rábólint. Azt fogadja el, amit az övéi mondanak, ami pedig ettől eltér, azt elutasítja.

A hároméves kiáll azok mellett, akikhez kötődik, mások ellenében is: ez a lojalitás. Sok kamasz ezért nem szól, ha a társa veszélyes dolgokat próbálgat. Akinek a szemében a jó kapcsolat a lojalitással egyenlő, az nem árulja el, mit tesz a barátja, akkor sem, ha ezzel menthetné meg. Aki így kötődik, az hajlamos gondolkodás nélkül engedelmeskedni azoknak, akikkel összetartozik.

A „törzsi” gondolkodás jellemző a háromévesekre: vagyunk mi, és vannak a mások. A mieink a jók, a mások pedig a rosszak. Az a legjobb ország, amelyikben mi születtünk, és az a legjobb csapat, amelyiknek mi drukkolunk. Ez a mentalitás az oka, hogy mérkőzés után az ellenfelek drukkerei ripityára verik egymást, és ez van a szélsőséges nacionalizmus hátterében is.

Megrekedtek a háromévesek szintjén. Emberek emiatt képesek faji, vallási, nemzeti vagy politikai hovatartozás alapján, és bármilyen csoportba tartozás vagy nem tartozás alapján szeretni vagy gyűlölni egymást. A kötődés erői néha egészen sötét formában mutatkoznak meg, de ezek is a kötődő ösztön termékei. Ha a fejlődése félúton megreked, ijesztő dolgokat produkál.

Koruktól függetlenül a kötődésnek csak ezen az első három szintjén élik meg a kapcsolataikat azok a gyerekek, akik az értük felelős felnőttek helyett egymáshoz kötődnek. Együtt akarnak lenni: minden eszközzel keresik a kontaktust, és amikor csak tehetik, egymással lógnak. Utánozzák egymást: egymás stílusában járnak és beszélnek. Összetartanak: nem árulják el egymást, igazat adnak egymásnak, kiállnak egymásért.

A deviáns fiatalokra különösen jellemzőek ezek a motívumok. A magatartásuk nagy részét meg lehet magyarázni a primitívebb kötődési formákkal. A hároméves nevelését viszont megkönnyíti, ha kicsi szívének minden szenvedélyével egyet akar érteni velünk, csak azért, mert hozzánk tartozik. Az önkéntes engedelmesség külön ösztökélés nélkül hullik az ölünkbe ilyenkor – persze, csak ha mi vagyunk azok, akihez a gyerekünk kötődik.

Kétéves korában még egyetlen porcikája sem vágyott engedelmességre. A dackorszak idején a jó kapcsolat még nem ösztönzi engedelmességre a gyerekeket. Az egy- és kétéves csak hozzád akar bújni, és csak olyan szeretne lenni, mint te. Az engedelmesség megszületésére várnod kell. Aki ezt nem tudja, szorgalmasan fenyíti a dacos kétévesét, pedig csak a kapcsolatot kellene táplálni, és meg kellene várni, hogy megjelenjen a kötődés zöld kis gyümölcskezdeménye: a belülről fakadó engedelmesség hároméves kor tájékán. Amikor a fejlődés feltételei adottak, a kötődés gyökerei tovább fejlődnek a mélyebb kapcsolódási formák irányába.

4. Kötődés a FONTOSSÁG útján

A negyedik életév folyamán a gyerek rájön, hogy Anya és Apa azzal foglalkozik, amit vagy akit fontosnak tart. Ekkor születik az egész életünket végigkísérő vágy, hogy fontosak legyünk, sokat jelentsünk valakinek. Akkor érezzük magunkat közel valakihez, ha jelét adja, hogy számítunk neki, és jókat gondol rólunk.

Amikor arról mesélünk a négyévesünknek, hogy mennyire vártuk, hogy megszülessen, újra meg újra hallani akarja ezeket a történeteket. Ha apró jelekkel is kifejezzük a fontosságát (például azzal, hogy odafigyelünk rá, amikor mond valamit, nem felejtjük el, amit ígértünk), madarat lehet vele fogatni.

A négyéves azt akarja, hogy nagyra értékeld, gondolj rá, sőt, sok jót gondolj felőle, mert ebből érti meg, hogy közel vagytok egymáshoz. Ezért olyan könnyű a négyévesekkel: a kedvünkben akarnak járni. A négyéves igyekszik megfelelni annak, akihez kötődik, mert úgy érzi, ezen az úton kerülhet még közelebb. Azt hiszi, hogy ha „jó” lesz a kedvedért, akkor többet fog jelenteni, értékesebb lesz a számodra.

A feltétel nélküli szeretet még felfoghatatlan a számára ezen a szinten – ki akarja érdemelni, hogy fontos neked. Milyen sokan tartunk itt felnőttként is!

A négyéves úgy próbálja a szeretteit boldog közelségben tartani, ha megfelel az elvárásaiknak. Jól akar viselkedni a kedvedért. A jóságra való törekvés, a jó szándék nem a jutalmazás és a büntetés eredménye. Belülről fakad, a jó kapcsolat közegében, amikor elérkezik az ideje. A négyéves leolvassa az arcodról, és kiolvassa a viselkedésedből az értékítéletedet és az elvárásaidat. Keresi a jeleket, hogy fontos-e neked. Mindent megtesz, hogy az legyen. És fáj neki minden jel, ami arra mutat, hogy nem számít annyit, mint más dolgok az életedben.

De ha minden jól megy, és még mindig biztonságot nyújt számára a kapcsolat, a kötődés gyökerei mélyebbre merészkednek.

5. Kötődés az ÉRZELMI SZERETET útján

Valamikor az ötödik évben a limbikus rendszer (az érzelmi agy), ami kezdettől fogva vezérelte a kötődést, kiengedi a fékeket. Az érzelmi zsilip kinyílik, és az ötéves kis lelkéből óriási erővel törnek elő a forró érzelmek. Így jön el a kapcsolatkészség ötödik fejlődési szakasza, az érzelmi „SZERETET” útján való kötődés. A gyerek ekkor a szívét is odaadja azoknak, akikhez kötődik. A „szeretet” szót használtam. Sokféle szeretet van, itt most az érzelmi intimitásról beszélek: amikor valaki a szívét is odaadja annak, aki fontos a számára.

A kapcsolatkészség fejlődési folyamatában ez nagyon lényeges mozzanat. Ha a gyerekünk öt év körüli és rendben zajlik az érzelmi fejlődése, akkor észre fogjuk venni ennek a korszaknak a félreérthetetlen jeleit. Most egész másképp mondja ki, hogy „szeretlek”. Ha a családban nem szégyelljük kimondani, akkor a gyerekek is mondják, mert utánoznak minket. De az ötévesnek, életében először, forró érzelmek vannak a szavai mögött.

Előfordul, hogy szülőktől megkérdezem: „Mikor adta neked a szívét a gyereked? Mikor mondta ki érzéssel, hogy szeretlek? Mikor rajzolt szíveket?” Nem mindig tudják, hogy miről beszélek.

A nehezen kezelhető kamaszok életében nem történt még olyan, hogy odaadták volna a szívüket az apukájuknak vagy az anyukájuknak. Jó hír, hogy soha nem késő. Rossz hír viszont, hogy nem igazán tudunk hatni egy olyan gyerekre, aki nem adta nekünk a szívét. Nem tudjuk tanítani, nem tudjuk vezetni, nem tudjuk átadni neki az értékrendünket, amíg nem a miénk a szíve.

Ha továbbra is biztonságot nyújt a kapcsolat, akkor, mire a gyerekünk hat éves lesz, a kapcsolódásnak egy még ennél is mélyebb és kockázatosabb szintjére merészkednek a kötődés gyökerei.

6. Kötődés a MÉLY ISMERET útján: az „ismerni és ismerve lenni” élménye, lelki intimitás

Hatévesünk minden titkát meg akarja osztani azokkal, akikhez kötődik. Mindent, ami benne van. Rájön, hogy ahhoz lehetünk igazán közel, akivel teljesen ismerjük egymást. Úgy, hogy semmi rejtegetnivalónk nincs egymás előtt. A hatéves azt akarja, hogy a belső világát is lássa, hallja és értse az, akihez kötődik.

A lelki közelség (pszichológiai intimitás) szintjén nem elég, ha csak kívülről lát és hall minket valaki. Arra vágyunk, hogy egészen ismerjen, belülről is. Amikor a gyerekünk már így is tud kötődni, akkor a titkait is megosztja azzal, akihez igazán közel akar kerülni.

A házasságban is így kellene, hogy legyen. Akkor állunk igazán közel egymáshoz, ha a lelki intimitás is megvan közöttünk. Így élhetjük át, hogy az a másik ember olyannak ismer, amilyen vagyok. Nem kell előtte megjátszanom magam, nem kell rejtegetnem a szégyenletes dolgokat. Ismer, és mégis szeret. Ez az „ismerni és ismerve lenni” élménye, amiben akkor lehet részünk, ha tudunk mély és kockázatos szinten is kapcsolódni.

A feltétel nélküli szeretet másképp nem is jut el hozzánk. Mindannyian a mély megismerés, a meghitt bizalmi kapcsolat, lehetőségével születünk. Emberi mivoltunk, az emberi potenciál része ez, mert társas lények vagyunk.

A kapcsolódás ezen a szinten már nagyon kockázatos. Nem mindenkinek van olyan embere, akivel ilyen fokú bizalmi kapcsolat lehetséges.

A gyerekeknek először az értük felelős felnőttekkel való kapcsolatban kellene bejárniuk a kapcsolatkészség kibontakozásának mind a hat szintjét. És már az iskolába lépés előtt, évekkel a kamaszkor előtt át kellene élniük a legmélyebb szintű kötődést, a bizalmi kapcsolatot a feltétel nélküli szeretetünk nyújtotta biztonságban. Borzasztó fontos volna, hogy legyen saját élményük egy igazi és mély kapcsolatról, mielőtt bekerülnek a dzsungelbe: egy 25-30 fős kortárscsoportba.

A kapcsolat az a lelki anyaméh, amelyen belül egy gyerek önálló és érett személyiséggé, virágzó és gyümölcstermő emberré tud fejlődni. Minél mélyebb szinteken tud hozzánk kötődni, annál nyitottabb felénk, annál jobban érdekli, amit mondunk, és annál inkább tudunk rá hatni.

Ha biztonságos számára a hozzánk fűződő kapcsolat, előbb-utóbb magától bele fog esni az egyre mélyebb kötődésbe. Miközben fejlődik, spontán „szerelembe esik” velünk. Ha mégsem így történik, annak oka van. A természetes folyamatot valami megakadályozza.