A Sebezhetőség Erejéről
„Sebezhetőnek lenni azt
jelenti, hogy képes vagyok megsérülni. A sebezhetőség a bizonytalanság,
az érzelmi kiszolgáltatottság és a kockázat vállalásának képessége.
Sebezhetőnek lenni annyit tesz, hogy hajlandó vagyok olyat csinálni,
aminek a kimenetelét nem tudom kontrollálni, vállalni tudom, hogy semmire
nincs garancia. És mindeközben szeretettel és elfogadással fordulok önmagam
felé, megtartom magam ennek a terében.”
Jó pár éve a blogra írtam a
témában, először ezt olvashatjátok:
Ismerős-e az, hogy:
Vigyáznom kell… Senki nem
veheti észre, hogy nem vagyok biztos magamban, hogy tehetetlennek
érzem magam, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennem, hogy nagyon félek, mit fogsz
gondolni rólam, hogy egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, hogy
szégyenemben legszívesebben elsüllyednék a föld alá. El kell rejtenem a (vélt)
hibáimat.
Életünk java részét úgy
töltjük, hogy azt hisszük, teljesítenünk kell, tökéletesnek kell
lennünk, és bizonygatnunk kell, mennyire magabiztosak is vagyunk. Ezzel
pedig olyan érzelemmentes páncélzatba erőltetjük magunkat, amiről
azt hisszük, hogy majd vele sikerül úgy kinéznünk, viselkednünk és
cselekednünk, mintha tényleg tökéletesek és magabiztosak lennénk. Meg persze a
kritikától is megvéd majd minket ez a védelmi „szerkezet”. Csak épp azt nem
vesszük észre, hogy belül haldoklunk, és már azokhoz az emberekhez
sem tudunk kapcsolódni, akik igenis számítanak. Ez természetes, hiszen saját
lényegünkkel veszítettük el a kapcsolatot.
Sebezhetőnek lenni azt
jelenti, hogy képes vagyok megsérülni. A sebezhetőség a
bizonytalanság, az érzelmi kiszolgáltatottság és a kockázat vállalásának
képessége. Sebezhetőnek lenni annyit tesz, hogy hajlandó vagyok olyat
csinálni, aminek a kimenetelét nem tudom kontrollálni, vállalni tudom, hogy
semmire nincs garancia. És mindeközben szeretettel és elfogadással fordulok
önmagam felé, megtartom magam ennek a terében. A sebezhetőség megtalálható
minden érzelem és érzés mélyén, mert érezni egyszerűen annyit jelent, hogy
sebezhetőek vagyunk. Legtöbbünk úgy kondicionálódott, hogy az érzelmeket
és érzéseket a gyengeség jeleként tanulta meg. Ennek következtében
jellemző, hogy már gyerekkorunkban elzárkózunk a saját érzelmeinktől, mert túl
nagynak ítéljük a kockázatot, hogy sérülhetünk, és majd megint fájni
fogunk. Agyunk úgy programozódott, hogy nem tesz
különbséget a fizikai fájdalom és az érzelmi fájdalom között, és hogy
védekezzen a túlzott sebezhetőség ellen. Ha ezek a védelmi mechanizmusok
krónikussá válnak, védetté válunk a sebezhetőség ellen. Védetté
válunk azokkal az információkkal szemben, melyekről úgy véljük, hogy lelki
sérülést vagy fájdalmat okozhatnak nekünk. Vagyis elveszítjük az
érzelmeinkkel való kapcsolatot. És így elveszítjük az önmagunkkal
és az élettel való legfontosabb kapcsolódást is. Páncélt öltünk
magunkra.
Legtöbbünk képtelen
felfogni – vagy még inkább nem is tud róla -, hogy a sebezhetőség mindazoknak
az érzelmeknek, érzéseknek és minőségeknek is a bölcsője, melyekre egész
életünkben vágyakozunk. A bátorság, az összekapcsolódás, az
együttérzés, a szeretet és a kreativitás mind a sebezhetőségből születnek meg.
Ha felvesszük a kapcsolatot önmagunkkal a sebezhetőség és az érzések mély
megélésén keresztül, életünk megtelik élettel, tartalommal. Eltűnik
az a fájó üresség, ami eddig uralta létezésünket.
Mi történik az életünkkel,
ha a sebezhetőségünket elnyomjuk, elzsibbasztjuk?
Úgy tűnik, hogy nem tudunk
„félmunkát” végezni, vagyis nem tudjuk csupán csak bizonyos
érzelmeinket és érzéseinket elfojtani, elzsibbasztani. Nem tudjuk a
„kellemetlennek”, „negatívnak” megtanult szomorúságot, csalódást, szégyent vagy
elutasítottság érzetet nem érezni anélkül, hogy az öröm, a hála vagy a
boldogság érzését is kiirtanánk magunkból. Minden megy. Mondhatjuk, hogy
kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is.
Ennek a működésnek pedig
sajnálatos következményei vannak. Mivel elveszítettük a kapcsolatot a
bensőnkkel, érzelmi és testi érzeti szinten is, olyan mintha élettelenné,
halottá válnánk. Így elkezdhetünk olyan erős ingereket keresni,
melyektől valamennyire élőnek érezzük magunkat. Itt jönnek
képbe a különböző függőségek és szenvedélyek. A szereink és a pillanatnyi
gyönyörérzetet, extázist, adrenalinfröccsöt okozó tevékenységeink
(„szerelem”- és szexfüggőség, szexuális extrémitások, veszélyes sportok,
játékfüggőség, stb). Vagy súlyos esetben akár még fizikai sebeket is okozhatunk
magunknak, tudattalanul arra vágyva, hogy legalább érezzünk valamit.
Sebezhetővé válni az
örömteli, teljes élethez vezető egyik legfontosabb kulcs.
Elkezdjük magunkat megmutatni úgy, ahogy vagyunk, olyannak, amilyenek vagyunk.
Engedjük, hogy repedések keletkezzenek a páncélunkon. Beismerjük, ha nem tudunk
valamit, ha fáj valami, ha csalódottak vagyunk, ha bántva érezzük magunkat.
Merünk segítséget kérni, merünk beszélni magunkról. És kíváncsisággal
fedezzük fel az érzelmeink és a velük járó érzések csodás gazdagságát a testben.
Úgy hívom ezt, hogy egy csodás univerzumot fedezünk fel, amiért
sehova nem kell elmennünk. És ami olyan mértékben tölti fel, teszi telítetté az
életünket, hogy már nem kell külső stimulánsok után keresgélnünk.
Ennek következtében minden pillanatunk
egyre inkább örömmel és hálával teltté válik, és ennek egyre inkább tudatában
is vagyunk. És mindez nem azt jelenti, hogy nem történnek fájdalmas dolgok,
csak már teljesen természetesnek, az élet velejáróinak észleljük őket. Mert már
biztonságban vagyunk, attól függetlenül, mi is történik a világunkban. A
sebezhetőséget és az érzéseinket átélni azt jelenti, hogy végre igazán
élünk, átáramlik rajtunk az élet, nem rakunk elé gátat. Mindez annyira
felszabadító, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk. Mindig máshol
keresgéltünk. Most pedig valódi intimitásra találtunk. Önmagunkkal.
Aminek következtében a kapcsolatainkban is képesek leszünk az intimitásra.
Emellett pedig másokkal is együttérzővé és megértővé válunk.
Az együttérzés révén
észrevesszük mások fájdalmát, észleljük a páncéljukat, érzelmileg megérintődünk
általuk. A saját működésünk ismeretéből fakadó megértéssel és jóindulattal
fordulunk oda az emberek felé, és már nem kívánunk a „gyengeségeik” miatt
ítélkezni felettük. Már tudjuk és megtapasztaltuk, hogy a hibázás, a
kudarc, a tökéletlenség és a fájdalom mind közös emberi tapasztalatunk részei.
(Az eredeti bejegyzés
személyes történettel az elején itt olvasható:
A téma
legismertebb kutatója és szakértője Brené Brown. A továbbiakban a híres TED
videója kapcsán íródott cikket és magát a videót láthatjátok, olvashatjátok:
Brené Brown: „Sebezhetőnek
lenni annyi, mint élni”
Találkoztál már ezzel a
mondattal: „Soha ne lássák rajtad, ha valami fáj, csak mosolyogj, és menj
tovább!”? És ezzel: „Ha elestél, állj fel, igazítsd meg a koronádat, és indulj
tovább!”? Hát ezzel: „Nem az az igazi fájdalom, amitől könnyes lesz a szem,
hanem amit tűrni kell, mosolyogva, csendesen.”? Soroljak még? Mert rengeteg
van.
Apró bölcsességek ezek,
amelyek elvben arra hivatottak, hogy átsegítsenek minket a nehéz pillanatokon.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat százával, ezrével találhatunk meg az
interneten és a közösségi oldalakon. Lehet, hogy vannak percek, amikor jól is
esik valami hasonlót olvasni. De szinte mindegyiknek van egy közös
vonása: arra biztatnak, hogy bármi történik is, mosolyogj, és fojtsd el a
valódi érzéseidet.
Vegyünk egy másik, hasonló
témájú, de egészen más irányból közelítő idézetet:
„A teljes szívvel élők
elfogadják a saját sebezhetőségüket. Hiszik, hogy az, ami sebezhetővé teszi
őket, egyúttal gyönyörűvé is. Nem gondolják, hogy ez kellemes élmény lenne, de
azt sem, hogy nehéz és kínzó tapasztalat. Csak annyit mondanak: így kell
tenniük.”
Érezhető a különbség, ugye?
A fenti idézet a Houston-i
Egyetem kutató professzora, Brené Brown TED előadásából
származik. A szociális munkásként végzett professzor 2010-ben beszélt a sebezhetőségről,
a szeretetről és kapcsolatokról a TED konferencia színpadán. Az előadásról
készült videót azóta csaknem harminc millióan látták, ami nem csupán a (kutatók
számára különösen nehéz) témaválasztásnak, de Brené Brown humorának és
lefegyverző őszinteségének is köszönhető.
A sebezhetőség ereje videó: (A
videó jobb alján a Feliratoknál tudod bekapcsolni a magyar feliratot.)
És még egy másik TED
előadás Brené Browntól, A sebezhetetlenség ára. (A Beállításoknál
jobb alul ki tudod választani a magyar feliratot.)
A texas-i kutatónő ugyanis
arról is beszélt az előadásában, milyen hatással volt a saját életére az emberi
kapcsolatok tíz éven át tartó vizsgálata. A fontos összefüggések felismeréséhez
holtpontokon, elakadásokon keresztül vezetett az út – az első mindjárt a
kutatás kezdete után alig egy hónappal érkezett el.
Szégyen
Brené Brownt a szociális
munka területén szerzett többéves tapasztalata meggyőzte arról, hogy egyetlen
dolog van, amit igazán érdemes kutatni: a kapcsolatok. A kutatónő
szerint biológiailag és pszichológiailag egyaránt arra vagyunk
„huzalozva”, hogy kapcsolatot alakítsunk ki másokkal. Interjúi során ezért
arról kérdezte az embereket, milyen élményeik vannak a szeretettel, valahova
tartozással kapcsolatban. Ekkor érkezett el az első akadályhoz.
„Biztos ismerik ezt a
jelenséget: megkapják a főnöktől az éves értékelést, amelyben felsorol
harminchét dolgot, amit istenien csinálnak – és egyetlen dolgot, amin még
lehetne javítani. És onnantól kezdve semmi másra nem tudunk gondolni, csak arra
az egyetlenegy dologra. Ugyanez történt a kutatásomban is. Ha a szeretetről
kérdezed az embereket, arról mesélnek, amikor összetört a szívük. Amikor a
valahova tartozás élményéről kérdezel, elmesélik a legrosszabb emléküket,
amikor kirekesztve érezték magukat. És amikor a kapcsolatokról kérdeztem őket,
a történetek az elszakadásról szóltak.” – idézi fel előadásában Brown.
A kutatónő ekkor úgy döntött,
leállítja a vizsgálatot, amíg rá nem jön, mi okozza ezt a jelenséget. Meg is
találta a választ, ami nem volt más, mint – a szégyen.
Hagyni, hogy igazán
lássanak
A szégyen – Brené Brown
értelmezésében – az attól való félelem, hogy a kapcsolat megszakad;
hogy van bennünk valami, amit ha a másik megtud vagy meglát, elhagy minket.
„A szégyen mögött a „nem
vagyok elég jó” érzés áll.” – mondja Brown. „Mindannyian jól ismerjük:
nem vagyok elég, nem vagyok elég vékony, elég szép, okos, gazdag. Ami pedig
emögött áll, az a sebezhetőség kínzó tudata. Annak a tudata, hogy ahhoz,
hogy egy kapcsolat kialakulhasson, meg kell engednünk, hogy lássanak minket.
Igazán lássanak.”
A szégyen érzésének
kutatására a professzor eredetileg egy évet szánt volna. Végül hat lett belőle,
amely során interjúk, fókuszcsoportok, még naplóbejegyzések segítségével is
próbálta megérteni, miért hatja át a kapcsolatainkat a veszteségtől való
félelem, miért szorongunk amiatt, hogy felfedjük a valódi énünket a másik
előtt.
Teljes szívvel élők
„Rájöttem, hogy ha két
csoportra osztom az embereket – egybe azokat, akik értékesnek, szeretetre
érdemesnek tartják magukat, egy másikba pedig azokat, akik küzdenek, akik még
mindig azt kérdezgetik, elég jók-e ők ehhez –, mindössze egyetlen változó
választja el a kettőt: azok, akik úgy érezték, hogy szeretik őket
és tartoznak valahová, elhitték, hogy érdemesek arra, hogy szeressék őket és
tartozzanak valahová. Ennyi. Elhitték.” – mondja mosolyogva Brown.
A kutatónő ezután ezt az
egyetlen dolgot vizsgálta tovább – azt, ami ellehetetleníti, hogy
kapcsolatokat alakítsunk ki: az attól való félelmet, hogy érdemtelenek vagyunk
rá. Azt próbálta megtalálni, mi a közös azokban az emberekben, akik hittek
abban, hogy érdemesek a kapcsolatra. Úgy nevezte el őket, „a teljes szívvel
élők”.
A teljes szívvel élők Brené
Brown szerint az alábbi jellemzőkben osztoznak:
– Van bennük
bátorság. Ahogy Brown is hangsúlyozza, itt nem a merészségre kell
gondolnunk, hanem a szó eredeti jelentésére (angolul courage, ami a
latin „cor”, azaz szív szóból származik), ami arra utal, hogy teljes
szívvel önmagad vagy. Ezeknek az embereknek az az egyik közös
tulajdonságuk, hogy nem félnek tökéletlennek lenni.
– Képesek együttérzésre, mindenekelőtt önmagukkal, de másokkal szemben is.
– Van kapcsolatuk, mégpedig
azért, mert hitelesek. Képesek elengedni azt a képet, hogy
milyennek kellene lenniük, azért cserébe, hogy valóban önmaguk lehessenek –
ami egy kapcsolathoz (legalábbis egy őszinte kapcsolathoz) elengedhetetlen.
„A legfontosabb dolog, ami
közös volt bennük: elfogadták a saját sebezhetőségüket.” – teszi
hozzá Brown. „Arról beszéltek, hogy szeretik először kimondani: szeretlek,
szeretnek olyan dolgokat tenni, ahol nincs garancia a végkifejletre,
hogy akkor is energiát fektetnek egy kapcsolatba, ha nem tudhatják, hogyan
alakul a továbbiakban, működik-e majd vagy sem. És úgy gondolták, ez igazán
alapvető, lényeges dolog.”
Sebezhető világ
Brené Brown TED előadásában
arról is mesél, hogy kezdetben nehezen fogadta el, hogy a sebezhetőség ennyire
fontos szerepet játszik a kapcsolatok kialakításában. Olyannyira nehezen, hogy
úgy érezte, segítségre van szüksége, és pszichiáterhez fordult, aki egyéves
közös munkájuk során abban is támogatta, hogy ezt a felismerést a saját életében
is megélhesse. Ahogyan később ő fogalmazott: „Egy évig tartott a
küzdelmem a sebezhetőséggel. A harcot elvesztettem, de talán visszanyertem
általa az életemet.”
A krízis, amit a kutatónő
átélt, tulajdonképpen érthető. A világ, amelyben élünk, nem arra bátorít
minket, hogy felvállaljuk a sebezhető, érzékeny oldalunkat (gondoljunk csak a
bevezetésben olvasott idézetekre). Sokkal inkább arra, hogy rejtsük el,
amennyire csak tudjuk, nehogy megbántsanak minket, nehogy sérüljünk. Élmények,
emlékek százaival tudjuk bizonygatni magunknak és másoknak is, mennyire nem jó
ötlet sebezhetőnek mutatkozni, még azokkal szemben sem, akikben bíznunk
kellene. De vajon tényleg jól tesszük, hogy ennyire igyekszünk óvni magunkat?
„Egyszer kiírtam Facebookra
és Twitterre: ‘Hogyan definiálnátok a sebezhetőséget, mitől érzitek magatokat
sebezhetőnek?’ Egy óra alatt 150 választ kaptam.” – idézi fel Brené Brown.
„Ilyeneket: friss házasként a társam segítségére szorulok, amikor beteg vagyok.
Ha elutasít, akit randira hívunk. Amikor az orvosi váróban az eredményeinkre
várunk. Amikor kirúgnak. Kirúgni valakit. Nos, ebben a világban élünk. Egy
sebezhető világban.”
Tompítani, minden eszközzel
Ezt a sebezhető világot
talán úgy tudjuk legkönnyebben kezelni, ha eltompítjuk magunkban a sebezhetőség
érzését. Brené Brown szerint ennek nyilvánvaló jele, bizonyítéka, hogy mi
vagyunk a leginkább eladósodott, túlsúlyos, függőségekkel küzdő,
gyógyszereken élő generáció a történelem során. „Amint a kutatásból is
kiderült, a gond az, hogy nem tudunk szelektálni, milyen érzéseket
szeretnénk tompítani.” – vallja Brown. „Nem mondhatod, hogy itt a rossz
rész, a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem, a csalódások – na, ezeket
nem szeretném érezni. Nem tudjuk anélkül tompítani ezeket, hogy ne tompítanánk
vele az érzelmeink másik oldalát is. Az örömöt, a hálát, a
boldogságot. Ettől persze rosszul érezzük magunkat, keresünk valamit, ami célt,
értelmet ad – és megint csak sebezhetővé válunk, és megint csak tompítunk.”
Fekete-fehér tökéletesség
Bár maga is említi a
függőségeket, mint lehetséges „érzéscsillapítót”, Brené Brown szerint nem a
szenvedélybetegség az egyetlen módja annak, hogy tompítsuk a sebezhetőség érzését
– vannak más eszközeink is. „Elég, ha elkezdünk bizonytalan
dolgokat abszolút biztosnak látni. A vallás régen a természetfelettibe
vetett hitről szólt, mára abszolút bizonyosságok hangoztatása. Nekem igazad
van, neked nincs – fogd be. Így néz ki a mai politika is: nincsenek többé
viták, nincsenek párbeszédek, csak bűnbakképzés. ” – mondja a kutatónő. „Minél
sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk, és minél jobban félünk, annál
sebezhetőbbek vagyunk.”
Brené Brown úgy véli,
az egyik legveszélyesebb tompítási mód, amivel szembe kell
néznünk, a tökéletesség hajszolása. „Tökéletességre törekszünk:
tökéletesre akarjuk faragni az életünket, a testünket, és ami a
legveszélyesebb, a gyerekeinket is. Tudják, mit gondolok a gyerekekről?
Küzdelemre születnek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis
lényeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk: ó, nézzétek, hát nem
tökéletes? Az a dolgom, hogy ilyen tökéletes maradjon. Nem ez a feladatunk.
Hanem az, hogy ránézünk, és azt mondjuk: nem vagy tökéletes, sok
küzdelem vár még rád, de érdemes vagy a szeretetre és a kapcsolatra. Mutassatok
nekem egy generációnyi így felnevelt gyereket, és az összes mai problémának
vége szakad.” – mondja Brown.
Sebezhetőnek lenni annyi,
mint élni
Óvni magunkat, félni attól,
hogy megbántanak minket, teljesen normális. De nagyon-nagyon kicsi az esélye annak,
hogy úgy sétálunk végig az életen, hogy sohasem sérülünk, sohasem csalódunk. Ha
mégis sikerülne, az valószínűleg azt jelentené, hogy a félelmeink miatt
távol maradtunk azoktól a dolgoktól, amelyek kockázatosak ugyan, de valami
nagyon jó ígéretét is magukban rejtik, és amiket elveszíthetünk, ha nem
merünk szembenézni a saját sebezhetőségünkkel.
Ahogyan Brené Brown
fogalmaz: teljes szívünkkel élni, és szeretni akkor is, ha nincs
garancia a jövőre, nagyon nehéz, ám a félelem kellős közepén átélhetjük az öröm
és a hála érzését. A hálát azért, hogy ennyire sebezhetőek lehetünk, mert ez
annyit jelent, mint élni.
(A cikk eredetije itt
olvasható:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése