KÖTŐDÉS ÉS KÖTŐDÉSI STÍLUSOK

KÖTŐDÉS ÉS KÖTŐDÉSI STÍLUSOK

A modern kötődéselmélet John Bowlby nevéhez fűződik, aki észrevette, hogy a II. világháború után az emocionálisan sérült, bűnözés felé hajló gyerekek élettörténetében közös, hogy kiskorukban hosszabb-rövidebb időre megszakadt a kapcsolatuk édesanyjukkal. Bowlby így írta le a kötődés lényegét:

„Ahhoz, hogy mentális egészségben nőjön fel valaki, gyerekkorában tapasztalnia kell a meleg, intim és folyamatos kapcsolatot az édesanyjával (vagy az állandó gondozójával,) amelyik mindkettejük számára kielégítő és örömteli”. Elmélete szerint a kötődés az evolúció során kialakult viselkedési rendszer anya és gyermeke között, „eredeti” célja az anya és a gyerek közti közelség megteremtése, hogy a kicsi ne eshessen ragadozók áldozatául. Vannak úgynevezett kötődési viselkedések, melyek egyaránt hatnak az anyára és a gyerekre – ezek hozzák létre magát a kötődést. Egyrészt úgy szolgálják a csecsemő közelebb kerülését az anyához, hogy ő maga közelít (felkapaszkodás, odamászás), másrészt az anyának jelez a csecsemő, hogy nyitott a kapcsolatra (mosolygás, gügyögés), harmadrészt kellemetlenek a mama számára (sírás), és azáltal teremtik meg a kapcsolatot, hogy az anya igyekszik megszüntetni azokat. Vannak persze egészen egyéni kötődési viselkedések is, amit a baba és édesanyja alakítanak ki.

Biztonságos és bizonytalan kötődés

Később Mary Ainsworth csatlakozott a téma kutatásához, és neki köszönhetjük azt a vizsgálatot, ami alapján már egyéves babákról megállapíthatjuk, hogy milyen módon kötődnek az édesanyjukhoz. (Édesanyát írok, de persze az apához vagy másokhoz is kötődik a gyerek, legfontosabb mégis az úgynevezett elsődleges gondozó, aki a legtöbbet van a babával, és ez általában az anya – ami azért mégis sokkal jobban hangzik, mint az, hogy elsődleges gondozó.) A kötődés mindenképp létrejön, megléte nem attól függ, hogy az anyával kapcsolatban pozitív vagy negatív tapasztalatai vannak a gyereknek. Kérdés a kötődés minősége. Van biztonságos kötődés, ami jó; és van bizonytalan kötődés, ami nehezebbé teheti a babából felnövő gyerek életét.

A biztonságosan kötődő gyerek édesanyja mellett biztonságban érzi magát. Ha anyja ott van, el mer távolodni tőle, ha megijed valamitől vagy fáj valamije, akkor édesanyjához fordul, akinél megnyugszik. Ha anyukája nincs jelen, kimegy a szobából, akkor vérmérsékletétől függően egy idő után keresni kezdi, nyugtalan lesz, de édesanyja visszajövetele megnyugtatja.

A bizonytalan kötődésnek több fajtája van, az egyiket úgy hívják: elkerülő. Az ilyen kötődésű babák magabiztosnak tűnnek, édesanyjuktól úgy távolodnak el, mintha ott se volna, nem keresik vele a kapcsolatot, és idegenekkel ugyanolyan barátságosak, mint az anyjukkal. Ha bajba kerülnek, mamájuk kevéssé nyugtatja meg őket – nem futnak oda hozzá, inkább elkerülik. A bizonytalan kötődés másik fajtája az ambivalens kötődés. Az ilyen babák még biztonságos helyzetben sem nagyon mernek eltávolodni anyjuktól, folyamatosan figyelik, mit csinál, hol van, bizonytalanul viselkednek, nem fedezik fel a környezetüket, kicsit szorongónak tűnnek. Ha mamájuk kimegy, pánikba esnek, de visszajövetele nem nyugtatja meg őket – odafutnak hozzá, aztán inkább eltolják maguktól mégis, ölelik és megütik közben, ambivalensen viselkednek. Van még egy fajta, a szervezetlen kötődés, ami szerencsére kevés csecsemőre jellemző. Az ilyen babák egyéves korukra már érzelmileg súlyosan sérültek, többnyire bántalmazottak. Az is előfordulhat, hogy édesanyjuk valamilyen mentális probléma (pl. depresszió) miatt időről időre elérhetetlenné válik számukra. Ezek a babák összevissza viselkednek, alig játszanak, földre vetik magukat, hisztérikus rohamaik vannak, látszik, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben. Ne ijedjen meg senki, később minden babának és mamának gondjai vannak a hisztikkel, itt egyéves babákról beszélünk, és szélsőséges esetekről.

A kötődési minta belső működési modellé válik, ami hatással van arra, hogy felnőttként hogyan viszonyulunk párunkhoz. Dr. Daniel Siegel, a Parenting from the Inside Out című könyv társszerzője szerint a biztonságosan kötődő gyerekek a biztonság és megnyugvás érzésével nőnek fel. Azonban nem mindenki ilyen szerencsés. A bizonytalan kötődés további három kötődési stílushoz vezethet: elkerülő, szorongó, vagy szervezetlen:

• Elkerülő kötődési stílus: Az elkerülő kötődés eredhet abból, hogy a szülő érzelmileg nem érhető el. Ilyen körülmények között a gyermek gyakran azt tanulja meg, hogy az alapvető szükségletei akkor teljesüljenek, ha úgy viselkedik, mintha azok nem léteznének. Felnőttként a párkapcsolatokban az a tendencia, hogy a közelségre elutasítással vagy ellenállással reagálnak.

• Szorongó kötődési stílus: Egy ambivalens, vagy szorongó kötődési stílusú gyermek általában olyan szülő mellett nő fel, aki néha elérhető és törődő, de máskor érzéketlen vagy tolakodó. A gyermek azt tapasztalja, hogy csupán akkor elégülnek ki az alapvető szükségletei, ha csüng a szülőn, rá koncentrál. A szorongó kötődésű stílusúak felnőttként szorongó, elfogult kötődést alakíthatnak ki a kapcsolatukban, úgy érzik, rászorulnak a partnerükre.

• Szervezetlen kötődési stílus: Szervezetlen kötődési stílus jellemző, amikor a gyereket egy olyan személy – általában szülő – traumatizálja, akihez biztonságért fordulna. E gyermekek szülei gyakran megoldatlan gyermekkori traumával küszködnek. Ez a feldolgozatlan trauma a stressz időtartama alatt zavart és nyugtalanságot okoz a gyermekkel való törődésben. Az ilyen környezetben felnevelt gyermekek szüleik kiszámíthatatlansága miatt nem tudják kidolgozni alapvető szükségleteik kielégítésének módját. Felnőttként félénk, elhárító kötődési stílus lehet jellemző rájuk: mikor a partner elhúzódik félnek és ragaszkodnak, de amikor partnerük közeledik feléjük, distresszt élnek át és visszavonulnak.

Gyermekkorunkban kialakult kötődési stílusunk tehát befolyásolhatja a felnőtt kapcsolatainkban megélt érzéseinket és viselkedésünket.

Miként változtatható meg a kötődési stílus?

A kötődési stílus a biztonságos kötődés irányába mozdítható és az érzelmi intelligencia szintjei is fejleszthető bármely életkorban. A kötődési stílus megváltoztatásának hatékony eszköze, ha olyan valakivel alakítunk ki kapcsolatot, akinek sokkal biztonságosabb a kötődési stílusa, mint amit korábban tapasztaltunk. Beszélhetünk egy terapeutával is, a terápiás kapcsolat ugyanis segít kialakítani egy sokkal biztonságosabb kötődési mintát. Folytathatjuk önmagunk megismerését múltbéli tapasztalataink feldolgozásával, megértésével, mely során értelmet adunk – és átérezzük a teljes fájdalmát – saját történetünknek. A folyamat során kialakul egy belső biztonságérzet, ami segít abban, hogy jobban ellenálljunk az mindennapokban megélt fájdalmaknak.

A bizalom és önbizalom születése

Az első életév során tehát a babák kialakítanak egy elképzelést, egy úgynevezett belső munkamodellt arról, hogy mennyire bízhatnak meg édesanyjukban. Ha a mama mindig ott terem, amikor a babának szüksége van rá, osztozik az örömében, segít a bánatában, akkor a baba munkamodellje az lesz, hogy bízhatom anyámban, biztonságban vagyok. Ám ha az anya viselkedése nem találkozik a baba igényeivel, ha nincsenek szinkronban, például mert a mama szorongó, túl féltő, és nem engedi el magától a kisbabáját, akkor a baba munkamodellje a bizonytalanságról szól, amivel megtanul együtt élni. A kötődés elég régen kutatott téma ahhoz, hogy már hosszú távú vizsgálatok is rendelkezésünkre álljanak, amelyek azt mutatják, hogy a baba egyéves korban mutatott kötődési mintázata előrejelzi azt, milyen lesz valaki kisgyerek és felnőtt korában. A biztonságosan kötődő babák megőrzik a bizalomról szóló belső munkamodelljüket, és nagyobb korukban képesek megbízni önmagukban és másokban, érzelmeiket jól ismerik és kezelik. A bizonytalan kötődésű babák szintén megőrzik a munkamodellt: önbizalmuk sérül, és így vagy úgy csorbul kapcsolódásuk másokhoz. Felnőttkorukban hosszabb önismereti munkára lesz szükségük ahhoz, hogy olyan kapcsolatokat tudjanak kialakítani, amikben kiteljesedhetnek és elégedettek lehetnek.

Természetesen rengeteget kutatták, mit tesznek az anyák azért, hogy létrejöjjön a biztonságérzet. Ainsworth úgy fogalmazta meg, hogy az anya szenzitív válaszkészsége vezet hozzá – azaz az anya érzékenyen reagál a kicsi igényeire, ott van, amikor szükség van rá, de hagyja eltávolodni a gyereket, ha az azt igényli. Később arra is rámutattak, hogy a kölcsönösség még inkább meghatározza a kötődés biztonságát – azaz a megnyugtatáson túl az is fontos, hogy a babák és a mamák mennyire érzik jól magukat együtt. Ebből következően sosem az számít csupán, hogy a mama mit tesz a kisbabájával, hanem az is, hogy mennyire egymásra hangoltak. Így már világos az is, hogy nincs egyetlen jó módszer arra, mit kell tennünk, hiszen minden baba és mama mást igényel.